– Először Kolozsváron jogra felvételiztem, de ott csak fizetéses helyre jutottam volna be, így a politológia szakot választottam. Szerencsésnek tartom magam, mert egy alapítványi ösztöndíjnak köszönhetően Budapestre kerültem, a Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahol be is fejeztem a jogot, de nem maradtam a pályán. Elsősorban azért nem, mert mielőtt 2008-ban lediplomáztam volna, már egy fél éve pókereztem, és eléggé jól kerestem vele. Ennek ellenére nagyon szeretem a jogi szakmát, ha pókerből nem tudok megélni már, valószínű, hogy erre a pályára térek vissza.

– Mindezek mellett sikeres költő is, hiszen 2006-ban jelent meg a Csendrappszódia című első verseskötete, amelyet az Erdélyi Magyar Írók Ligája Méhes György-debütdíjjal honorált. Akkor most ki Noszlopi Botond: költő, jogász avagy pókerjátékos?

– A pókerjátékosi ténykedésemet nem fogom fel sem szakmaként, sem hivatásként, inkább egyszerű bérkiegészítő munkaként. Ha jogászként dolgoznék, akkor is az irodalom iránt éreznék elhivatottságot. Szóval szakmai választásom, hivatásom az irodalom, ezen belül a költészet, később esetleg a drámaírás. Minden, ami ehhez társul, az csak komplementer, a megélhetést biztosító ténykedés számomra. Az első kötetemről kevés recenzió jelent meg, de nagyon örültem, hogy az irodalomtudomány nagyjai, például Fried István irodalomtörténész is foglalkozott vele. Bátorított továbbá az, hogy debütdíjat kaptam érte, amely egyfajta szakmai elismerés volt, és az ezzel járó pénznek is örültem... Akkor úgy tűnt, hogy az irodalomból is jól meg lehet majd élni… Hiszen ez is az egyik célom, hogy ne más úton kelljen a betevőt előteremteni. A nemrég megjelent Gyorstalpaló online póker című könyvemet nem tartom irodalmi alkotásnak, annak ellenére, hogy próbáltam humorosan, irodalmi vértezettel összeállítani, de inkább a tankönyv műfajba sorolnám.   

– Mikor kezdett a versírással komolyabban foglalkozni?

– Ez nehéz kérdés, hiszen gyermekként már mondtam versikéket, erre a szüleim fel is figyeltek, de ez még nem költészet. Kamaszkorban is sokan próbálnak verset írni, én is írogattam, de szerintem ez sem mondható alkotói tevékenységnek. Igazából, aki a költői hivatást választja, az komolyabban felkészül, megtanulja a versírás egy-két csínját-bínját. Szóval, úgy tizennyolc éves koromban vált tudatosabbá ez a folyamat, ekkor kezdett a versírás nemcsak lelki megnyilatkozást jelenteni számomra, hanem ennek technikai hozadékait is: formavezetést, rímfaragást, nyelvjátékot.

– A Csendrappszódia kötet megjelenése előtt publikálta-e máshol verseit?

– Kevés versemet publikálták, hiszen irodalmi téren nem vagyok eléggé jó menedzser, nem próbáltam a folyóiratokkal felvenni a kapcsolatot, nem akartam mindenképp közölni, hanem inkább a versírással törődtem. Ez hanyagságnak, lustaságnak is felfogható részemről, ennek ellenére a Helikonban és A Hétben már jelentek meg verseim, később az Irodalmi Jelenben is. Talán az a mentségem, hogy a kötetre összpontosítottam, mert az első verskötetet elég sokáig, majdnem hat évig írtam. Persze a mai fejemmel már látom, hogy ezt a versanyagot célszerű lett volna a folyóiratoknál is a munkafolyamat alatt megjelentetni...

– Úgy tűnik ebből, hogy a verskötetet nemcsak egyszerű versgyűjteményként fogja fel...

– Így igaz, a Csendrappszódiát négyszer állítottam össze újra, ez a magyarázat a késői megjelenésre. Ne tévesszen meg senkit a címadó vers, mert csak az van rappesen megírva, a többi vers inkább klasszikusabb, hagyományosabb formájú. Többnyire szonetteket írtam, de megtalálható a versek között az alkaioszi vagy a szapphói strófa is, vagyis az antik formákkal is kísérleteztem. A Csendrappszódia egy jól sikerült vers, másfelől a rapp könnyűzenei irányzat divatos, azért kapta ezt a címet a kötet is, hogy kelendőbb legyen. Ezt követően a második verskötetem, A szórakoztatás mesterfoka is körülbelül öt év munka után jött ki (2011-ben jelent meg), és hogy a kérdésre is válaszoljak, szerintem ha nem érett meg eléggé a kötet, ha nincs egy koncepció vagy a versekben valami közös, ami révén az olvasó többet kap, mint versek puszta gyűjteményét, akkor még nem érdemes kiadni a kötetet. Hová is sietnék? Az „érlelés” szerintem a legfontosabb. Jelenleg is lenne egy harmadik kötetre való új versem, ezekből néhány éppen a márciusi Székelyföldben jelent meg, de ez az anyag még nagyon távol van a kötetté válástól.

– Volt-e mentora?

– Orbán János Dénes költő volt a szellemi mesterem Kolozsváron, de őt sajnos már abban a korszakában „fogtam ki”, amikor az irodalmi alkotással többnyire felhagyott. Azaz őt is inkább a pénzkereső, komplementer tevékenysége, a kocsmárosi, kocsmatulajdonosi munkája foglalta le. Ennek ellenére az indulásomat nagyon sokban segítette, a Csendrappszódia című kötetemet ő maga szerkesztette és adta ki. Mióta Kolozsvárról eljöttem, mentor és mester nélkül folytatom.

– A Csendrappszódia sokkal erőteljesebb, szókimondóbb verseket tartalmaz, mint a cizelláltabb A szórakoztatás mesterfoka. Melyiket tartja sikeresebbnek?

– Én az elsőt tartom sikeresebbnek, még akkor is, ha erről kevesebb recenzió született, mint a másodikról. A szókimondásra térve, a versírás szellemileg szabad tevékenységet jelent. Nincsenek megkötések, lehet bökverseket írni, szerepverset írni vagy őszinte alanyi lírát is. Az alanyi líráról el lehet mondani, hogy hiteles költészet mindaddig, amíg az alkotót az olvasó le nem leplezi, mondván, hogy nem azt írta, amit a valóságban is átélt, mert az olvasón múlik, hogy hitelesnek ítél-e meg egy alanyi verset, vagy szórakoztatónak tart-e egy szereplírai alkotást. Az én köteteimben mindkét típusú vers megtalálható, de talán nem mindig dönthető el, hogy mikor játszok szerepet, és mikor nyilvánulok meg alanyi hangon. Remélem, ettől gazdagabbak és színesebbek ezek a kötetek.