Macalik Ernő: A statikus látványt kedvelem

– Hogyan kezdett fotózással foglalkozni?

– A fotózással a kapcsolatom már nagyon régi. Édesapám dolgozott ugyanis Németországban egy fényképész műteremben, édesanyám pedig amatőr fotós volt. Az édesanyám gépét kaptam meg kilencévesen születésnapi ajándék gyanánt. Egyetemista koromban, Kolozsváron a színes diázással is kezdtem foglalkozni. Volt egy fotókörünk, amelyet Iosif Viehmann híres szpeleológus (barlangkutató) vezetett, aki nagyon jó fényképész volt. Amikor tanárként kihelyeztek Karcfalvára, nagyon megragadott az itteni táj, és tovább is hódoltam a fotózási szenvedélyemnek. Főként fehér-fekete fotókat készítettem, a színes diázást nem nagyon tette lehetővé a pedagógusi fizetés.

– Annak idején nem létezett a digitális technika, és a film korlátozta, hogy mennyit fényképezhet... Ez mennyire jelentett hátrányt?

– Egy hónapban, ha elhasználtam egy filmtekercset, akkor meg voltam elégedve magammal. Viszont szerettem azt, hogy akkoriban sokkal megfontoltabb voltam. Nem lehetett fuserálni, nem lehetett töménytelen mennyiségben gyártani a képkockákat. Megkomponáltam a képeimet, úgy mondhatom, hogy sokkal nagyobb hatásfokkal dolgoztam. A digitális gép kioldógombját csak nyomjuk, nyomjuk, de hazatérve és a számítógépre feltöltve ezeket a felvételeket, kiderül, hogy csak néhány kép érdemli meg a megőrzést, a többit törölni kell.

– A jelenlegi tárlaton milyen arányban van jelen a digitális, illetve a klasszikus technológiával készített fotó?

– Körülbelül a negyven képből tizenöt diás, ami azt jelenti, hogy 1990 előtt készültek, ha hozzátesszük a fehér-fekete fotókat is, akkor mondhatni, hogy a kiállítás zöme a hagyományos eljárásokkal készült. Színes képet sohasem hívtam elő. Egy komoly labor kellett volna, amihez nem voltak meg a feltételek, így csak diákat készítettem. Mégis jó állapotban megőrződtek, és most elő lehetett hívni, ki lehetett nagyíttatni ezeket. Ádám Gyula fotóművész munkájának, utánajárásának köszönhető, hogy ilyen jól sikerültek. Különben ő győzött meg, hogy tárlattal jelentkezzek a falunapokon. Sőt nélküle nem is jött volna létre ez a kiállítás, együtt válogattuk ki az anyagot, ő nagyíttatta fel és rámáztatta be a képeket.

– Mennyire könnyen tudta megszokni a digitális fotózást?

– Kicsit fenntartással fogadtam a digitális fényképészetet. Úgy gondoltam, hogy a hagyományos technikához viszonyítva ez olyan, mintha egy cédéről hallgatnánk a koncertet, és nem élőben. Később aztán legyőztem idegenkedésem, ma már nem tudnám elképzelni a digitális fényképezőgép nélkül a fotózást. Sokkal praktikusabb utólag válogatni, továbbá vannak más előnyei is, nevezetesen könnyebben lehet tárolni és feldolgozni a képeket.

– Látom, hogy fotóinak zöme táj- és természetfotó. Gondolom, biológusként sokszor bejárta a környéket, és amikor a látvány, a természet színes világa megragadta, megörökítette…

– Én terepbiológus vagyok, nem laborbiológus. Állandóan terepeztem és terepezek. Ebben a szakmában jónak kell lennie a megfigyelőképességnek, másképp nincs értelme terepezni. És ha már az ember lát, onnantól kezdve csak egy lépés megörökíteni is ezt a világot.

– Természetfotói mellett látok néhány portréfotót is. Ezt a műfajt szintén kedveli?

– Nem igazán gyakorlom. Nagyon nehéz valakiről jó portrét készíteni. Én ezt a kihívást nem fogadtam el. Hogy az itt látható képek bejöttek, az inkább a szerencsének köszönhető. A kalotaszegi „boszorkány” például azért tud ilyen eleven lenni, mert a meséi is ilyenek voltak. Olyan lenyűgözően magyarázta a misztikus, titokzatos történeteit, hogy az elmondottakat éjszaka megálmodtam. A gyimesi pásztorral is szerencsém volt, az ő arcára is rá van írva foglalkozása, mestersége. Ugyancsak ő áll és imádkozik a felesége sírkeresztje előtt egy másik fotón. A Gyimesekben a Szalamás-patakon tartott búcsún tűnt fel, hogy a tömegtől különválva egyedül áll áhítatosan a kereszt előtt.

Egyébként kevés olyan portrém van, amelyet a falra ki lehetne tenni. Én inkább a statikus dolgokat kedvelem, ez az én világom. Egy riportfotót vagy sportfotót életemben nem készítettem, mert tudtam, hogy ez nem megy nekem. Az egy külön műfaj, mondhatni egy külön szakma. A fotós előre kell lássa a pillanatot, és úgy kapja el, sokkal gyorsabbnak kell lenni. És nem technikai okokból nem kísérletezek ezzel, hanem egyszerűen más a vérmérsékletem.

– A néhány hagyományos székely gerendaház mellett felfedezhetőek érdekes, jellegzetes, más típusú zsúpos házak is

– Azok mócvidéki házak. 1990-ben Gyulafehérvárra kerültem, ahol az egyházi iskolában tanítottam nyolc évet. A középiskolás diákjaimmal rengeteget jártunk kirándulni. Komoly túrákon vettünk részt, napi harminc-negyven kilométert gyalogoltunk. Ez egy csodálatos táj, de persze minden táj valamiért csodálatos. Nekem mutathatnak egy mócvidéki tájat, mert ha nem is jártam ott, felismerem a jellegzetességeit. Ott vannak a dolinák és a csoportos fák, amelyek úgy helyezkednek el, ahogy máshol nem. Természetesen ott fedeztem fel ezeket a sziklára felhúzott, magas, keskeny, házakat is.

Amúgy nem alakult ki bennem néprajzkutatói érdeklődés. Karcfalván és a környéken sohasem mentem és készítettem sorban képet a régi házakról, nem dokumentáltam. Igaz, most néha már bánom, mert sokszor megtörténik, hogy csak fénykép formájában őrződik meg valami. Általában nem tematikusan fotóztam, hanem mindig a látvány ragadott meg. Ezért is döntöttem úgy, hogy ennek a tárlatnak sem adok címet, mindenki nézze meg és alkossa meg a saját véleményét róla.