Amikor a próza és a líra egymással felesel

– A Följegyzések a földről prózaverseket tartalmaz, miért folyamodott újabban ehhez a műfajhoz.

– 2007-ben jelent meg a legutóbbi kötetem Félemelet címen a Hargita Kiadóhivatalnál, amely az új versek mellett az előző három kötetemnek a javát tartalmazza. Négy kötet után, úgy gondolja az ember, hogy valami új utat kell keresni a továbblépésre. Az a fajta versbeszéd egy teljesen lecsupaszított versnyelv volt... Egyfajta feleselgetés a hallgatással, ezért gondoltam, hogy másfele kellene továbblépni. Próbálkoztam továbbvinni azt a műfajt is, de kissé kifulladtam, azonban hamar és ösztönösen találtam rá a prózaversekre. Eléggé spontánul születtek meg az első lejegyzéseim, mondhatni „műfajtudatos” később lettem. Most már megfelelő, otthonos formának érzem, kedvelem ezt a játékot, amikor a próza és a líra egymással felesel.

– Szabadabban is lehet alkotni, vagyis a rímek béklyójából való kitörés is ösztönözte?

– Eleinte, amikor feljegyzésszerűen rögzítettem ezeket a szövegeket a számítógépembe, nem is hívtam még őket prózaverseknek. Pontosan azért nem, mert még szabadon áramoltak gondolataim, nem létezett számomra semmiféle megkötés. Azonban amikor jött a csiszolás, akkor ismertem fel, hogy hihetetlenül pontosnak kell lenni, ugyanúgy meg kell találni minden szónak, szókapcsolatnak a helyét, mint egy olyan költeményben, amelyet a ritmus és a rím szervez.

– A Félemelet nyitóverse, az Invokáció még egy ima. A Fennvalóhoz folyamodik, segítségét kéri, hogy egy írói révüléshez, ihlethez vezesse. A prózaversek viszont mintha jobban a földről készültek volna, ahogy különben ezt a kötet címe is sugallhatja.

– Nem mondanám, hogy a révületre nincs szükség, most nem a romantikus ihletre gondolok, hanem arra inkább, hogy imádkozni mindig van amiért, főleg ha az ember alkot. Szóval a prózaversekhez is szükséges egy megfelelő indíttatás, egy megfelelő lelkiállapot. A címmel inkább azt próbáltam tolmácsolni, hogy itt maga a nyelv kap főszerepet, és nem a téma, mint ahogy ez az előző verseim zöménél történt. A feljegyzés ugyanis eleve jelzi, hogy egyfajta szelektálás történik. Nem mindent szoktunk feljegyezni, hanem eleve szűrünk és csiszolunk. Csak az marad, amit lényegesnek tartunk. Itt a nyelv szabja meg, hogy mennyire lehet megközelíteni a tökéletest...

– Természetes, hogy mindenki próbálja a tökéletest elérni, a költő is ezt akarja, de mégis úgy érzem, hogy ezek a prózaversek inkább szólnak konkrét emberi kapcsolatokról, és nincsenek úgy elvonatkoztatva, mint az előző köteteinek verseiben.

– Azt tapasztaltam, hogy a kötöttebb versforma inkább a lét alapvető kérdéseinek, az én és a világ, ember és Isten kapcsolatának a végiggondolásában segített. Igaz, hogy ebben a kötetben főként a hétköznapiság poetizálódik, ennek nyilván – óhatatlanul is – része az emberi kapcsolat. Úgy tűnik, hogy a prózaversnek a nyelve, mivel megenged valamiféle történetet, történettöredéket vagy lírai történetet, valószínű, hogy az emberi kapcsolatok körvonalazására is nagyobb lehetőséget ad. Amúgy ezt még nem tekintem lezártnak, tulajdonképpen olyan folyamatnak a részéről beszélünk, ami nincs teljesen végigvezetve.

– A líraiság mindenképp elsődleges. A lelkiállapotok, az érzelmek, a helyzetek a meghatározóak. Prózával – úgymond a történetek mesélésével – nem próbálkozik?

Nem érzem számomra megfelelőnek a prózát. Nagyon sarkítva, hallottam is erről egy anekdotát, miszerint a prózaírónak szeretni kell a pletykát. Én szeretem a történeteket, de csak hallgatni, olvasni. Úgy érzem azonban, hogy olyan történeteim, amelyeket elmesélnék nincsenek. Ehelyett képeim, képzeteim vannak, érzéseim az én és világ találkozásáról, ami megenged bizonyos történet-kezdeményezéseket, amire a prózavers formája nagyon is alkalmas, de ez egyelőre nem terel a próza felé.

– Az istenkeresés is, mely az előző köteteiben szereplő versek nagy hányadára jellemző, itt mintha másként mutatkozna.

– Igen, valószínű azért érezhető ez, mert itt inkább az íráshoz kapcsolható. Mikor elkezdtem lejegyezni ezeket a szövegeket, éppen az elsőnek (Nyomok a porból – a szerk.) az alapja, amint később jöttem rá, egy bibliai történet. A házasságtörő asszony esetéről van szó (János evangéliuma 8. fejezet – a szerk.), amelyben van egy olyan jelenet, amikor Jézus a porba ír szavakat, és utána eltörli. Nem tudjuk, hogy mit írt oda... Egyébként ennek a jelenetnek a kibontását Sárközi Sándor Csíkszeredában élő piarista atya A csend szava című esszéjében nagyon esztétikusan kifejti. Itt találtam meg a rokongondolatot ezzel a prózaverssel, amelyet éppen ezért fülszövegnek is választottam. Lecsupaszítva, az alkotónak nem lehet más törekvése, minthogy megpróbálja megalkotni vagy újraalkotni a tökéletes nyelvet. Ebben a történet fiktív továbbgondolásában én úgy vélem, hogy Jézus a tökéletes szöveget jegyezte le a porba. Ezek a szövegek, prózaversek „a soha el nem érés” esélyével próbálják a tökéletest megközelíteni.

Borsodi L. László költő, magyar szakos tanár, az erdélyi ferences rendtartomány sajtóreferense 1976-ban született Csíkszeredában. Felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen végezte magyar–angol szakon 2000-ben, azóta a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium irodalomtanára.

Verseskötetei: Átmenetek (Szent Bonaventura Kiadó, Kolozsvár, 1998), Viszonylatok (Csíkszereda, 2000), Ellenpontok (Csíkszereda, 2003), Félemelet (Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2007).  Feljegyzések a földről (prózaversek, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2012).