Aki a térrel szeret játszani

– Úgy tűnik, munkáit nagyon meghatározzák egykori belsőépítészeti egyetemi tanulmányai. Épülettervekhez hasonló struktúrákat hoz létre.

– Őszintén szólva, nagyon szeretem az építészetet. Pár évvel ezelőtt még konkrétabban fogalmaztam meg az építészeti tervekhez hasonló struktúráimat, felismerhetők voltak a házak, a stílusok, a gótika, a barokk építészeti jegyek. Újabban egy kicsit elvonatkoztatok ezektől, és a mértani formákat használom, a háromszöget, négyzetet és kört. Ezekkel manipulálok. Rengeteget kell dolgozni egy képpel, szabadon engedem a képzeletemet, ugyanakkor érzem, hogy át kell szőni ezeket a formákat a harmónia jegyeivel.

– Mennyire veszi figyelembe a statikai szabályokat?

– Nem mindegy, hogy az ember hogyan oszt meg egy kulturális információt, meg kell felelni mindenképp az egyensúly és harmónia törvényeinek. Néha használom a káoszt, is, de nem mindegy, hogy milyen mértékben. Egy kicsit elvonatkoztatok, hogy a szem ne csak az egymásból építkező formákat vegye észre, de a káosz is éppen a rendet emeli ki.

Amúgy, imádom Püthagoraszt, az ő nyomán úgy tartom, hogy a forma maga a világegyetem, maga a kozmosz. A kocka vagy a kör, vagy éppen a háromszög a legharmonikusabb formák. Néha asszimmetrikus formákat is használok, mint például a spirált, de ez is egy szabályos alakzat, mely egy képzeletbeli tengelyre felfűzhető.

Létezik egy olyan tévhit, miszerint megtervezni könnyebb, mint felépíteni, én ezzel nem tudok egyetérteni. Makoto Sei Watanabe, egyik legelismertebb japán építész éppen azért szereti a munkáimat, mert elrugaszkodottak. Elsősorban nem épületek, hanem formák. Szerinte is minden ház – ami egyben műalkotásként is elképzelhető – először forma kell legyen, és csak utólag épület. El kell engedni a fantáziát, de persze az eredményt meg kell lehessen valósítani építészetileg is.

– Hogyan alkot, először látja maga előtt a struktúrát, avagy munka közben születnek a formák?

– Pályám kezdetén mindig a gondolat jött először, és ezt képeztem le, ebből született a forma. Ma már, miután rengeteg olyan irodalmat is olvastam, amely közelebb visz önmagunk megismeréséhez, másképp képzelem el a folyamatokat. A természetet veszem alapul, ahol minden újratermelődik, és hasonló lesz, lehet, hogy valamivel finomabb, lehet, hogy valamivel durvább, de felismerhető az ismétlődés.

A linearitás elvét – miszerint van egy kezdet és egy vég – teljesen elvetem, a folyamatokat szerintem a legjobban – visszatérve az ismétlődésre – a spirál fejezi ki. Mindig valahonnan merítünk, szóval – még ebben a nonfiguratív megközelítésben is – ezek az alkotások valami kulturális eseményhez kötődnek.

Úgy gondolom, hogy minél többet tud az ember, annál szerényebb lesz, és ebből következik az is, hogy egyszerűbben is fogalmaz. Brâncuşi-t valószínű rengetegen ismerik, ő is a végletekig leegyszerűsítette a formákat, de nem kell ennyire messzire menni, nem szükséges a Végtelen oszlopáig jutni, hiszen a népművészetben Székelyföldön, a kopjafákon vagy székely kapukon is ezek az elvek tükröződnek.

Egyik alkotásommal emléket állítottam Louis Boulleé 18. századi építésznek (Hommage a Etienne-Louis Boullée), elkészítettem a mauzóleumát, melyet egy olyan örökké nyugvó helyként képzeltem el, ahol a háromszög a háromszöggel találkozik. Nekem ugyanis ezzel a mértani formával lehet megragadni a lét három sorsfordulóját. Ha a két háromszög csúcsa érintkezik, az a teremtés, születés; ha ez a két mértani forma összecsúszik és egy Dávid-csillagot alakít, akkor ez az élet, a kiteljesedés; és ha eltávolodnak egymástól, az elmúlást jelképezik. Egy zsidó, egy arab és egy keleti motívummal jelenítettem meg az élet sorsfordulóit.

Vagy az Ádám és Éva is két ősi forma, az alakító és a befogadó szerep geometriailag is kifejező, de egy filozofikus tartalommal is telítődik.

– Egyszóval mindig „épít” valamire, mindig van egy kiindulópont, az épít ige ebben az esetben nagyon is kifejező...

– Így van, sokszor nem is azt mondom, hogy alkotok, hanem hogy építek. Egy olyan világot építek, melyben nagyon jól érzem magam, és remélem, hogy mások is. A számokkal is eljátszom, kedvelem a számmisztikát. Az alkotásaimnál hol az ötös, hol a hetes, hol a kilences, hol a tizenhármas számokat használom. Nem rájátszás ez szerintem, mert igazi struktúra szabályok vagy rendszer nélkül nem születhet.

– Kinek a munkái ihlették a leginkább?

– Maurits Cornelis Escher a példaképem, de ő szerintem egy kicsit konkrétabban fogalmaz, talán a nézőre, a vásárlóra gondolva, felismerhetőbb struktúrákat hozott létre. Nagyon érdekesek ezek az alkotások, a fraktáljaival például megelőzte korát, nemhiába kedvelt a matematikusok körében, mert vizuálisan hamarabb megalkotta azt, amire később függvényt is találtak.

Én jobban szeretek a térrel játszani. A térrel lehet is, és kell is játszani, nemcsak a víziókban, hanem a mindennapi élet során tapasztalhatjuk, hogy egy tér megnyílik vagy éppen bezáródik, beereszt vagy kirekeszt. Egy templom egy kapocs az égi és a földi világ között, ahová – ha jól meg van alkotva – az ember úgy érzi, hogy be kell lépjen feltöltődni. Én is ilyen szentélyeket próbálok alkotni.