A csángók közülünk valók

Mielőtt megtudtuk volna, hogy hányfélék a csángók, Antal Attila alpolgármester gratulált a szervezőnek. Elmondta, a Veress Dávid felfogásában, a rendezvénysorozat keretében jól megférnek egymással az alaposan átvizsgált, tudományos információk az alternatívabb – akadémiailag nem elfogadott – véleményekkel. Ezután a Sass Péter művészettörténész által szerkesztett Kós Károly-képeskönyvet ajándékozta neki.

Az előadássorozat szervezője megköszönte a helyi önkormányzat támogatását. Kiemelte, nem tud olyan városokról, ahol a tanácstermet az önkormányzati ügyek megtárgyalásán kívül más célokra is hasznosítanák, mint ahogy történik ez Csíkszeredában. Majd arra hívta fel a figyelmet, hogy az est előadója, Halász Péter néprajzkutató nemcsak egyszerű kutatója a csángók kultúrájának, hanem néhány éve köztük is él.

Kik a csángók?

Halász Péter kifejtette, hogy a csángó fogalomnak rengeteg meghatározása van, ő ezek közül egyet tart jónak. „Nevük – tudomásom és meggyőződésem szerint – a régi magyar nyelvben meglévő, de már csak a keleti nyelvjárásunkban ismert csángál, elcsángál szóból származik.” Főleg a csordától elkóborolt jószágok esetében említették, hogy elcsángáltak – tette hozzá. Szóval a csángó egy olyan népcsoport, amely valamilyen okból kiszakadt a székelységből – állapította meg. Ugyanúgy magyarok ők, ahogy például a mócok románok – összegzett.

„Három és fél” csángótípus van

Az előadó humorosan kijelentette, hogy három és fél fajta csángó népcsoportot különböztethetünk meg. A hétfalusi csángók azok, akik nem hagyták el eredeti lakhelyüket. A hét székely barcasági falut (Bácsfalu, Csernátfalu, Türkös, Hosszúfalu, Tatrang, Zajzon, Pürkerec) ugyanis az örökös pénzügyi gondokkal küszködő Ulászló király zálogosította el a Brassóban élő szászoknak. Jobbágyok lettek, addigi székely közjogaikat elvesztették, csak az 1848-1849-es forradalomban sikerült felszabadulniuk. Népviseletük, építészetük, lakberendezésük sok mindenben hasonlít a szászokéhoz, magyar nyelvüket és szokásaikat azonban megőrizték, sőt a csángó identitásukra is büszkék.

A csángók legnagyobb hányada viszont nem közjogilag lett azzá, hanem sok székelyt a megélhetési gondok, illetve a viharos történelmi események kényszerítettek arra, hogy szülőföldjét elhagyja és idegen helyen létesítsen otthont magának – emelte ki Halász Péter.

A legnagyobb tragédia a székelyek történetében az 1764-ben bekövetkezett madéfalvi veszedelem volt – hangsúlyozta. A leendő bukovinai székelyek (csángók) is ekkor menekültek el. Először Moldvában próbáltak megélni, de aztán Bukovinában telepedtek le, ahol öt falut hoztak létre. Visszakerültek a Habsburg fennhatóság alá. Végig megőrizhették magyar nyelvű iskoláikat és katolikus vallásukat is, közülük kerültek ki a papjaik. Mivel túlnépesedtek, az öt falu lakossága kirajzott. A bukovinai magyarok egy része 1883-ban az Al-Dunához, Nándorfehérvár mellé került, mások 1888-1892 között Dévára, Vajdahunyadra és Sztrigyszentgyörgyre vagy Csernakeresztúrra telepedtek.

A Bukovinában maradottakat 1920-ban Nagy-Romániához csatolták, ekkor vesztették el anyanyelvű iskoláikat, ahogy Halász Péter megjegyezte, „húsz évig ehették a moldvai csángók keserű kenyerét, jobban mondva máléját”. Nem véletlen, hogy miután 1940-ben, amikor a magyar állam végkép kiüríti ezeket a falvakat és az ott élt magyarokat előbb Bácskába, majd Baranyába és Tolnába telepíti, többé nem fogadják el, ha valaki „lecsángózza” őket. Itt a magyarázat a félig-meddig csángó népcsoportra, hiszen míg a szintén Bukovinából származó dévai csángók elismerik a némiképp rájuk ragasztott identitást, az anyaországba települt többségük ehelyett az ősibb, a székely identitást karolta fel újra.

Az est folyamán megtudtuk, hogy a legrégebbi csángó közösségek Moldvában jöttek létre, hiszen a magyar királyságnak már a 13. században voltak olyan irányú egyházi, katonai, politikai törekvései, hogy Etelközt visszahódítsa. Főleg az 1241-es tatárjárást követően kezdtek az egykori gyepükre a határok megerősítése érdekében székelyeket telepíteni. Halász Péter aláhúzta, hogy nemcsak katolikus püspökségek és magyar falvak jöttek itt létre, de sok moldvai város alapításában is közreműködtek a magyarok. Hozzátette, több akkori moldvai fejedelemnek volt magyar felesége, sőt megtörtént az is, hogy bizonyos ideig egy-egy város vezetője magyar lett. Akkoriban virágkorukat élték az ottani magyar közösségek, hiszen a 15. század első harmadában Moldva még a magyar királyság hűbérterülete volt. E század végén azonban felerősödtek a török-tatár támadások, a mohácsi vész után összeomlott magyar állam sem tudta segíteni ezeket a csángó közösségeket. Egy 17. század végén végzett népszámlálás adatai alapján Moldvában mindössze 2799 katolikus élt. „Aligha túlzás, ha azt mondjuk, hogy a madéfalvi veszedelem és az azt követő székely exodus nélkül ma aligha lenne Moldvában magyar ember, de talán katolikus sem” – vélte Halász Péter.

Szóval Moldvába szintén az osztrák sorkatonaság erőszakos bevezetése elől menekülő székelyek jöttek, akik jelentősen felduzzasztották az addigi magyar falvak lakosságát, illetve hoztak létre néhány új települést is. Az így létrejövő moldvai csángók helyzete főleg a 19. század második felétől kezdett kilátástalanná válni.

„A két egyesült fejedelemségből létrejövő Romániában fölerősödött a nacionalizmus. Magyar iskolák működését nem engedélyezték, de a templomból is kezdték kiszorítani a magyar szót. A moldvai katolikus papokat Jászvásáron nevelik – az 1950-es évektől ott is szentelik – saját népük nyelvének, hagyományának ellenségévé” ‒ vázolta fel röviden az asszimilációs törekvéseket az előadó. A néprajzkutató azt is megjegyezte, hogy jelenleg úgy 250 ezer római katolikus él ott, de alig egyharmaduknak van tudomása a magyar származásáról, illetve ennél jóval kevesebben tudnak magyarul is beszélni. Mindezek mellett a magyarságnak egy nagyon fontos élő nyelvi múzeuma van ott, az idősebb moldvai csángók ugyanis még a nyelvújítás előtti magyar nyelvet beszélik.

A legfiatalabb magyar népcsoport, a gyimesi csángók egy része szintén a madéfalvi veszedelem nyomán menekült székelyekből alakult ki. 1699-ben, a karlócai békekötés után kezdték benépesíteni a Tatros felső folyásának és patakjainak völgyeit. A moldvai székelyek mellé Csíkból is jöttek ide megélhetés reményében székely családok. Néhány patak völgyét pedig románok népesítették be. A csángó népcsoportok közül talán a gyimesi csángók vannak a legjobb helyzetben, hisz ők Székelyföldhöz tartoznak. Kivételt Gyimesbükk és a hozzátartozó falvak képeznek, mert ezeket hatvan éve Bákó megyéhez csatolták. A szétszórt településszerkezetek, a kétlaki életmód miatt megőrizték a székely népi kultúrát. Halász Péter – Kósa László nyomán – megállapította, hogy Gyimes a Székelyföld népi kultúrájának múzeuma, tárgyi (népi építészet) és szellemi (balladák, népdalok, siratók) tekintetben egyaránt.

A csángók tehát székelyek, vagyis magyarok, oda kell rájuk figyelni „minden magyar felelős, minden magyarért” – nyomatékosította Szabó Dezső idézetével mondanivalóját Halász Péter. Különösképp, nekünk székelyeknek, azért kell a csángókra vigyáznunk, mert nekünk is ugyanazt a sorsot szánnák. „Mindent el kell követnünk, hogy ez ne történhessen meg” – összegzett az előadó.