valószínűsíthető, hogy erről van szó, és nem valamiféle meteor apró darabkáiról.

Kenyérnyi jegek Sepsiillyefalván

1595. július 16-án ugyancsak jég tette tönkre a gabonát egész Erdélyben, 1667. július 20-án pedig akkora felhőszakadás zúdult Brassóra, hogy „a várfalakat is leszakadásig alámosta az áradat”, továbbá „sok gyermek megfulladt.” 1668-ban Marosvásárhely környékén

Arra is akad példa, igaz, fölöttébb kevés, hogy a kedvezőtlen időjárásnak örültek e vidék lakói. Így történt 1711. július 12-én, amikor „hatalmas vihar akadályozta meg a portyázó tatárokat abban, hogy megtámadják Brassó városát”. Jó pár évvel később, 1724-ben viszont a sepsiillyefalviakat biztosan nem boldogították a beköszönő „rettenetes melegek”, főleg azt követően nem, hogy

1740 júliusában az ugyancsak háromszéki Torját öntötte el „hallatlan árvíz”, minek következtében „olyan területek, amelyek emberemlékezet óta vizet nem láttak, a szokatlan bőséges esőzésektől hasznavehetetlenné váltak.”

Visszatérve a régi időjárási kuriózumok tallózásához, 1781. július 9-én Rozsnyón „tíz nap óta jégzivatarok váltakoztak. A tyúktojás nagyságú jég sok juhot vert agyon, a szénát elhordta a víz”. Négy évvel később, 1785. július 29-én „hatalmas jégdarabok 20 fiatal szarvasmarhát agyonvertek” Kolozsváron, még három év múlva pedig Szatmár megyében „a jégdarabok nagysága elérte a 4 fontot (2,24 kg), a legkisebbek is tyúktojás nagyságúak voltak”.

Még nem mentünk ki abból az évtizedből, amikor (1790-ben)

De nemcsak Háromszék, hanem az egész ország megsínylette az akkori „legszárazabb s forróbb” nyarat, amikor is „széna s gabona majd semmivé lett, nevezetesen a tavaszi vetés tsak gaz lett.”

Tragédia a Fehér–Nyikó mentén

Persze, akkoriban is köszöntöttek be néha szokatlanul hideg hónapok. Íme, egy Szatmár megyei tudósítás 1801-ből: „most tsaknem dérrel borzasztó idők... 17-dikén éjjel, ha a szél nem futt volna, bizonnyal dér lett volna virradatig. (...) A legközelebb tartott Károlyi vásárról jött szegény embereknek egy lova a hideg eső miatt az uton kidőlt a hámból és egy helyen a gólya fiak is el döglöttek...”

1832-ben „a Fogarasi-havasokban havazott, és a hótakaró napokon keresztül megmaradt. A Máramarosi-havasokban a júliusban lett hó megmaradt augusztus végéig.” Ám

amely 1817-ben is „arra kényszeritette az embereket, hogy makkból süssenek kenyeret”, míg 1833-ban maga báró Wesselényi Miklós intézett „megrázó és lelkes felhívást… Erdély nőihez, adakozzanak, hogy sokak éhhalála elkerülhető legyen.”

No és továbbra is zivatarok. 1837-ben a Nagy-Küküllő mentén „e hónap csak nem szakadatlanul esőzésekkel telék... 21-én egy rémitő felhőszakadás a Fejér-Nyikó nevű patak mellékét öntötte el, s Siményfalvának haza indított barom csordáját csak egészében elsepré, eddig elé 63 darab találtatott meg az iszapba fúlva. Nagy Galambfalvában ugyan az napon a határról befolyó patak ötven darab juhot sodort el, s a Küküllő oly áradással öntött, hogy a partja melletti domborodáson elvonuló országúton a lovak nyergéig felért.”

Egérinvázió Szépmezőn

Végül néhány érdekesebb sajtóhír a múlt századból. A Székely Nép 1917. július 25-i száma Széll József kormánybiztos optimista nyilatkozatát idézi, miszerint „Székelyföld termése kitűnő s így ismét a mi feladatunk lesz, hogy a fél országot eltartsuk. Ez a nyilatkozat – sajnos – túlzott reménységeken alapul, mert hiszen az igaz, hogy a kedvező időjárás nagyon elősegítette a mi termelésünket, de egyéb körülmények köztudomásúlag ezt a jó kilátást alaposan megrontották. Elsősorban nem is kell egyébre hivatkoznunk, csak a mezei egerek példátlan elszaporodására. Aki csak egyszer látta a Szépmezőt, már tisztába jöhetett azzal, hogy az egerek milyen óriási kárt tettek. Vannak egész határrészek, ahol a szó teljes értelmében mindent elpusztítottak.”

Az Olt mentén és majdnem egész Erdély területén eddig négyszer pusztított az árvíz. Sok ezer hold területen pusztult el a szénatermés és majdnem az összes rétek beiszapodtak, csak a magasabban fekvő helyeken és erdei kaszálókon maradt valami. Egész falvak vannak, melyeknek minden termése megsemmisült.”

Két évvel később „Székelyföldön az árvizek sok hidat elvittek és az utakat elpusztították. Egyes vidékeken a közlekedés teljesen lehetetlenné vált, mert az úttestet a víz teljesen elmosta. Pedig nagy szükség volna most a jó utakra, mert a nyaralók és fürdőzők különben nem tudnak eljutni céljaikhoz. Annál szomorúbb az eset, mert kilátás sincs arra, hogy a kormány az utak és hidak javítására pénzt folyósítson.” Nahát! Mintha napjaink valamely híradását olvastuk volna…

Így tudták a nagyszüleink

Ha július nem főz, szeptembernek nem lesz mit ennie – tehát

Emellett a régi emberek azt is megfigyelték, hogy ha júliusban rajzik a méh, kevés méz lesz abban az évben, ha pedig napkeltekor égi háború dúl, a következő időszak száraznak ígérkezik. A szépen éneklő fülemüle szép augusztust jelez előre, úgyszintén a júliusi köd is jó időt ígér, míg a csipkedő legyek és szúnyogok ennek ellenkezőjét.

– így a csízió, vagy: „délután, ha kakas szól, estig az ég válaszol.”

Ugyanakkor a jeles napokhoz is érdekes megfigyelések kapcsolódnak. Ha Sarlós Boldogasszony napján (júl. 2.) esik az eső, négy hétig rátart. Az Ernő-napi (júl. 12.) eső langyos telet hoz, ha viszont Anna napján (júl. 26.) a hangyák bolyokat készítenek, úgy csapadékos tél lesz. Ahol pedig Illés (júl. 20.) véletlenül nem hozna nehéz időt, ott Dánielre (júl. 21.) hárul ez a feladat. Ha Mária Magdolna napján (júl. 22.) szép az idő, jót tesz, ha rossz, úgy ártalmas.

Szent Jakab napján (júl. 25.) az ebéd előtti fél nap jelenti a karácsony előtti, az ebéd utáni a karácsony utáni időjárást, vagyis ha szépen süt a nap, hideg lesz, ha eső esik, meleg és nedves telet vetít előre, a száraz Jakab viszont hideget. Ha tiszta napjának éjszakája, bőséges termés lesz a kertben, ha a kinn háló jószág éjfélkor fejével északnak fordul, akkor hosszú ősz, korai tavasz várható. De ugyan ki menne ki éjszaka megvizsgálni a tehene fekvési irányát, csakhogy megtudakolja a várható őszi időjárást? Inkább élvezzük a nyarat, már amennyi maradt belőle!