Ami a Piliskéről sem látszik

Az elmaradottság nem új keletű, pedig fejlesztési tervekben nem volt hiány az elmúlt 150 esztendőben. Kérdés, hogy a trend folytatódik, vagy új kitörési ágazatok felkarolásával a régiót sikerül felzárkóztatni.

Az 1870-es évek tájától Székelyföldet és az azt magába foglaló Háromszéket folyamatosan fejlesztik, legalábbis papíron. A Székelyfölddel foglalkozó korabeli szakemberek listáján olyan jó nevű szerzőket találunk, mint a vállalkozó és politikus kézdivásárhelyi Molnár Józsiás, a Sepsikőröspatakon született Bedő Albert, az MTA tagja – az 1879-es erdőtörvény egyik megalkotója –, vagy gróf Mikó Imre, akinek vasútfejlesztő programjában külön fejezet foglalkozott Erdéllyel, azon belül is Székelyfölddel.

Az 1873-as válság miatt a Mikó-program megvalósítása késett ugyan, de később megépült a székely körvasút, amely megváltoztatta az itt élők életkörülményeit. Hasonló horderejű befektetés azóta sem született. A Székely Művelődési és Közgazdasági Egylet által finanszírozott és 1879-ben Kozma Ferenc tollából megjelent mintegy 500 oldalas munka megpróbálta Székelyföld közgazdasági és közművelődési állapotát feltérképezni. A legújabb, Pótsa Ferenc Székelyföld-tervet 2012-ben lebegtették meg a nagyközönség előtt, de ma sem hozzáférhető.

Tervekben tehát nem volt hiány az elmúlt 150 esztendőben: monumentális munkák, leírások, összefoglalók születtek Székelyföld földrajzáról, geológiai viszonyairól, vízrajzáról, ásványvizeiről, éghajlati adottságairól. Minden nagyobb lélegzetű munka a pillanatnyi gazdasági állapotokra is kitért – az ipar, a mezőgazdaság, a kereskedés és a pénzügy helyzetére. A székely kongresszus idején több Székelyföld-dolgozat szólt a kivándorlásról, ugyanakkor 1936-ban is visszatérő motívum az „üdülők” (a turizmus) kérdése. Kisebb könyvtárnyi irodalma van tehát annak, hogy mihez lehetne kezdeni Székelyfölddel és ezen belül Háromszékkel. Ezek közül nem egy megvalósíthatósági tervként is értékes tanulmány. A legtöbb részletesen kitér arra is, hogy mekkora állami támogatás szükséges ahhoz, hogy a Székelyföld végre elindulhasson a fejlődés útján.

A gazdasági elképzelések megvalósításának mindig is egy nagyon kézenfekvő kerékkötője volt: az állami érdeklődés és pénzügyi támogatás hiánya. Elkezdődött ez már magyar időben, amit impériumváltás után a román kormányok vittek tökélyre. A folyamatosan kért, de soha ki nem utalt nagyarányú fejlesztési pénzek híján a Székelyföldön kialakult egy helyi megoldás. Lényege, hogy kijelentjük, büszkék vagyunk a szegénységünkre. Tudjuk, hogy fejlődni kellene, de pénzszűkében két szorgos kezünkkel, „a kert végében talált anyagból, házilag” pótoljuk az állami beruházásokat. Ez még inkább érvényes a rendszerváltás óta eltelt 25 esztendőre. Befektetői tőke hiányában araszolgatva próbál fejlődni Székelyföld, miközben egyre nagyobb a régió és Románia néhány fejlett vidéke között a gazdasági és életszínvonalbeli különbség.

A teljes cikk az Erdélyi Napló csütörtökön megjelenő, 8. számában olvasható.