Tizenkét évesen már író

Nem véletlenül említettük itt az apát, hiszen a könyv létrejöttéhez mindenképp hozzájárult a szülői példa. Ha Nagy Balázs nem arról lenne ismert, hogy Székelyföld falvainak kitartó és elhivatott kutatója, aki Orbán Balázshoz hasonló módszerrel dolgozván pár évvel ezelőtt végigjárta Székelyföld falvait, s azokról egy szép kivitelű és sikeres könyvsorozatban számolt be, akkor nem ezáltal, hanem valami mással szolgálhatna mintaként a családban és a legszűkebb rokoni környezetben. Néprajzkutatóként, íróként azonban közvetlen és erős példakép odahaza. Így egyáltalán nem véletlen, hogy a Csinódra való kiköltözés pillanatában tízéves kisfiú éppen a történetek írásos rögzítését tartotta leginkább kézenfekvőnek.

Az előadásban, a harminchárom „levél” rövid bemutatásában voltak ugyan bizonyos show-elemek, aki gyakran jár konferenciákra és igényesebb könyvbemutatókra, rendszeresen szembesülhet azzal a jelenséggel, hogy a szerzők és a közreműködők mindent elkövetnek, hogy felhívják a figyelmet magukra és munkájuk különlegességére. Ezen a rendezvényen úgy tűnt, mintha Gergő maga, a kiköltözés, a „vanérzet”, a majdhogynem sértetlen természeti környezet valamiféle unikum lenne, amelyhez hasonló nem nagyon van kies honunkban. Volt s van szerencsénk internet-, mobiltelefon- és telefonmentes helyeken megfordulni. Szerencsénkre egyáltalán nem ritka, hiszen ha bejárjuk a sófalvi vagy korondi hegy tanyavilágát, Varságot, de akár a Nyikó mentén fekvő falvakat vagy a két Homoród közét, bárhol találkozhatunk olyan családokkal és gyermekekkel, kiskamaszokkal, akik teljes értékű emberekként „integrálódnak” falusi környezetükbe, s meg is felelnek a szülői elvárásoknak, és úgy fogják fel, hogy az a hely, ahol élnek – a szülőfalujuk – a világ közepe. A Kecsketánc című kötetet a maga „bukolikus” történeteivel, akár egy elfedett és letagadott világ bemutatásaként értelmezhetjük, népszerűsítő irodalomként is felfoghatjuk. Sajnálatos módon manapság nem sok szó esik a hagyományos falusi világról, többnyire gépekről, technikáról, információáramlásról beszélünk, holott a vidéki hátország nélkül senkik és semmik vagyunk, nem lehet jövőképünk, és csak az elmúlás sötét árnyát mutathatjuk fel az utánunk következőknek.

A Tamási Áron Gimnázium dísztermében tartott közönségtalálkozón kezdetben nem volt olyan jelentős a gyermekek jelenléte, inkább a szülők, azaz a felnőttek kérdeztek eleinte, de a későbbiekben – a találkozó vége felé –, amikor Gergő énekelt egyet, és húga, az illusztrátor Ilka-Uzonka mondókát tanított az egybegyűlteknek, kissé oldódott a hangulat, és ők is kérdeztek, spontán módon bekapcsolódtak, hiszen végső soron értük szólt, miattuk szerveződött ez a találkozó. Ritkán látni, hogy dedikáláskor ilyen sokan állnának sorba, hogy pillanatok alatt gazdára találnak a könyvek. Több tucat példány fogyott el a tolongásban, ami azt jelentheti, hogy mások, a távol levők is megismerkedhetnek a csinódi kisvilággal, az üzenettel, és talán kedvet kaphatnak a környezetükben előforduló események leírására, s ami még fontosabb: kedvet kaphatnak a természetes környezetbe való „kiköltözéshez”.