Nagyvárosi bujdosók Csíkszeredában

„Meggyőződésük, hogy lehet a magyar néptánc- és népzenei hagyomány irdatlan terjedelmű kincsét olyan kortárs, üzenethordozó értékkel bíró, előadóművészeti rangra emelni, amely elismerést nyerhet a világon bárhol a 21. századi táncművészetben” – olvasható a 2002-ben alapított táncegyüttes honlapján.

Ebbe a szemléletbe jól illeszkedik a jelenlegi előadás, amelynek alapja és címadója Kiss Ferencnek, a Vízöntő zenekar és az Etnofon Zenei Társulás alapítójának tematikus, ugyanezzel a címmel 1999-ben megjelent lemeze. A világzene egyik legismertebb magyarországi képviselőjéről azt írják a kritikusok, hogy „virtuóz társaival egy markáns, autonóm zenei stílust alakított ki. Hosszabb lélegzetű kompozícióikban minden esetben a tradicionális magyar folklór motívumait dolgozzák fel. Zenéjükben egy elementáris, ősibb lét üzenetei sejlenek fel úgy, hogy közben a modern ember bonyolultabb élmény- és érzelemvilágát is hűen tükrözik.”

A századforduló táján készült lemez dalai a huszadik század végén élő népzene egyfajta útkeresését érzékeltetik. „A Nagyvárosi bujdosók... rólam és szeretteimről szólnak, no meg azokról, akiket soha nem lehet megszeretni. Emlékek a generációmról és a bujdosásról. Fölsejlenek bennük a gyerekkor, az iskola, a félelmek, az eszmélés meg a tűz, a zene és a vizek, a hagyomány tisztelete és a lázadás, tájak és népek, mesék és utazások, a mítosz és a hivatal, kötelesség és szerelem, az önrombolás és a kötelékek, otthon, haza, a szoknyák suhogása, sorsunk, a gyermek szeme, a könyvek szaga, a szabadság szárnyai, no meg a derű és jókedv, a bor és a tánc is” – így vall erről a dalok szerzője.

A Nagyvárad Táncegyüttes olvasatában ezek a dalok egyszerre szólnak arról az értékrendről és azokról a személyiségekről, akik évszázadokon át meghatározói voltak a Kárpát-medence szellemiségének, de tudatosítják annak nyomasztó tényét is, hogy a tömeg és infokommunikáció miként likvidálja őket mindennapjainkból. Ilyen értelemben a táncest kifejezetten pedagógiai céllal jött létre. Az előadás elsősorban a térségünkben élő fiatalokat szólítja meg, akik éppen „leválni” készülnek kulturális identitásukról.

Novák Péter, a táncjáték rendezője szerint a nagyváros: „Vonzó. Forró mágnes. A lehetőség, a boldogulás tér és időbeli ígérete. Hatalmas és gyors, látványos és végtelen, váratlan és pillanatnyi. De a valódi esély opcióját mind kevesebben választhatják. Stadtluft mach frei – zeng a kora középkor derengésétől napjainkig a »reklámszlogen«. Neonjai monokróm festik az éjszaka plafonját, illúziókkal pótolva az álmatlanságot.”

Történetünkben ebbe az útvesztőbe érkezik a vidéki értékrendet képviselő legény, és bujdosóvá válik, Novák Péter szavaival: „a jelen (e)migránsai iránytű nélkül indulnak valahova, s érkeznek sehova”.

Nagyvárosi bujdosók:

Tánckar: Brugós Anikó, Kerekes Dalma, Mihucz Kinga, Pelbát Ilona, Szabó E. Ágnes, Timár Tímea, Tolnai Tímea, Iván Enikő Kitty, Brugós Sándor, Forgács Zsombor, Forgács-Popp Jácint, Kacsó Bálint, Kádár Elemér, Miklós János, Rácz Lajos, Szőnyi József, Schmith Nándor.

Zenekar: Szabó Loránd Győző, Kelemen Molnár János, Bartalis Botond, Szakács Kristóf, Márkus Zoltán m.v., Székely István m.v., Marius Bulzan m.v.

Énekmondók: Pelbát Ilona, illetve Novák Péter / Kiss Csaba / Csepei Róbert.

Dramaturg, játékmester: Novák Péter m.v.

Zeneszerző: Kiss Ferenc m.v., zenei vezető: Horváth Károly m.v., zenei asszisztens: Brugós Anikó.

Koreográfusok: Baczó Tünde m.v., Bordás Attila m.v., Orza Călin m.v., Polgár Emília m.v.

Jelmez: György Eszter m.v.; játéktér, látványtervek: André Csongor m.v.; vetített látvány: Ugron Réka m.v.; ügyelő: Szőke Zsolt; fény: Lázár Attila; hang: Szommer Lajos.

Főigazgató: Czvikker Katalin

Művészeti igazgató: Dimény Levente