Mintha egy örök és erkölcstelen Európa lenne

A Köztársaság, Szálinger Balázs drámája, amelynek ősbemutatóját a Tomcsa Sándor Színház jóvoltából láthattuk valóságközeli elemekre épül, hiszen az ókori Róma emléke nemcsak a nagyszerű romok által, hanem a történettudomány és az emlékiratok révén maradt ránk, olyannyira, hogy a mai műveltség, az egész európai kultúra erre a hagyományra épül. Ezért szerencsés ezt a két ezredévvel valamennyivel korábbi időből származó témát választani, mert viszonylag sok üzenet jön át belőle ide hozzánk. Ugyanakkor nehéz is, hiszen több világirodalmi jelentőségű regény, dráma és film is közkézen forog e korról, sőt Caius vagy Gaius Iulius Caesar (Kr. e. 100 – Kr. e. 44) különösen kedvelt figurája az irodalomnak. A szerző egyfajta sűrítményét adja a demokratából zsarnokká fejlődő államférfi pályarajzának. A kalózok tanyáján elszenvedett fogság itt tulajdonképpen egy magasiskola, amelyben a legcsiszoltabb elmék nevelte ifjú ráébred arra, hogy a Hariszteász, a kalózvezér által fenntartott és törvényen kívüli törpeállam mennyire sajátos, és mily értékes szervezeti szabályzattal rendelkezik, tulajdonképpen olyan, mint egy álombeli Róma, amelyet maga Gaius Iulius Caesar is szeretne in res publica, a köz javára. Furcsa a rendezőelv, de kiválóan működik. Ahhoz már a különleges írói érzék és tehetség szükséges, hogy a majd háromórás színműbe „beleíródjék” minden, ami fontos, minden, ami kell ahhoz, hogy a jellemtorzulás – más kifejezéssel: -fejlődés – valóban megmutatkozzék. Egyébként történelmi tény, hogy Kr. e. 75-ben – huszonötéves korában – kalózok rabolták el Gaius-Caiust, aki később gondoskodott arról, hogy elrablóit elfogassa és keresztre feszíttesse. Szálinger kétrészes darabjában, amelyet helyenként – a mondanivalót erősítendő – beékelt jelenetek is erősítenek, némi interaktivitással és a nézőtér alkalmankénti használatával, a nép, a mai Róma, a plebsz megszólításával –, úgy van jelen a zsarnok életének pár fontos mozzanata, hogy a teljes tabló megmutatkozzék, s lássuk azt a fejlődést vagy romlást, amely végül a kalózok keresztre való feszítése helyett a saját kézzel történő lemészárlásig vezet. Ez még döbbenetesebb. Ez már olyan, mintha Hitler személyesen „működtetné” a Zyklon-B-t – csak úgy. A dolog leg-leg-legalja.

Nem Gaius alakja, hanem Hariszteász a legerősebben megkomponált figura a darabban. Gaius (Dénes Gergely) ebben az első színrevitelben valóban alulmarad Hariszteász (Csurulya Csongor) ellenében. Csurulyát talán fizikai adottságai is segítik itt, meg az a tény, hogy majdnem végig ő van a háromszintű színpad legmagasabb polcán, a cézári magasban, míg a fordított világban, ahol teljesen mindegy, viszonyítás kérdése, hogy melyik pólus van mélyen, s melyik fent, az igazi államférfi gyakran földalatti ketrecben sínylődik. A két tragikus sorsú főhős párharca mellett itt „mellékes szomorújátékok” is előfordulnak Miró (Tóth Árpád) és Sophia (Jakab Orsolya) közt, Arianész (Szűcs-Olcsváry Gellért) és Ariadné (Vidovenyecz Edina) közt. Kidolgozatlan, jórészt kimondatlan tragédiák, mintha „csak” azt jeleznék, hogy a kisemberi sorsok a maguk valójában meg sem mutatkozhatnak, félrevettetnek a nagy mocskok árnyékában. Különleges személy a darabban a Dadus (László Kata), mintha minden kalózok anyja lenne, erkölcsi példa, asszonyi gerincesség az embertelenségben. László Kata ezt az elvárást magas szinten teljesíti. Sőt: emlékezetesen. Nagy tragika rejlik ebben a művészben! Tulajdonképpen Gaiust is nevelhette volna, az eredmény végül ugyanaz e torz valóban. A mellékalakok, Cirrus (Antal D. Csaba), Marcus (Kulcsár-Székely Attila), Servilia (Varga Márta) mindannyian – itt a teljesség igénye nélkül soroljuk őket –, s a maguk „hatáskörében”, kivétel nélkül hitelesek, látszik, hogy komoly szakmai igénnyel, maximális erő- és játékkedv-befektetéssel élnek bent a darabban. Talán a második felvonás elején lehetett azt érezni pár percig, hogy kissé vágtat a játék, a végig költői igénnyel és természetességgel megírt szöveget olykor hadarták a szereplők, de a beékelt jelenetekben, s azokat követően is immár örvendetesen visszalassult és széles mederben hömpölygött újra a dráma.

Telitalálat volt a díszlet (a rendező, Telihay Péter m. v. és Szűcs-Olcsváry Gellért tervei alapján készült), amelyben a menny, a föld és az alvilág szimbolizálva térben is megjelent és igen hatékonyan „tagolta” a játékot, s bizonyságul szolgált az átjárhatóságra. A jelmez pedig – korokon és divatokon ívelve át – közelebb hozta és általánosította, folyamatossá tette ama Köztársaság létét, hol a zsarnok azt tartja, hogy általa szól és cselekszik a népakarat, vagy csak hazudja magának (?), ahol fent a lent, s ahol feketén világol a fény. A színpadkép hátterében oszlopokat és timpanont láthattunk – mintha a színház épülete lenne, amelyben ülünk –, jelzést arra, hogy „az” a Köztársaság tulajdonképpen „ez” a hétköznap, amelyben most vagyunk jelen. Különösebben nem néztünk utána a zenének – a mi vidékünkön alig látszik ennek a fontos „adaléknak” a jelentősége –, csak annyi derült ki Telihay korábbi nyilatkozataiból, hogy kedvenc művekből és műfajokból válogatott. Nekünk Peter Greenaway filmjeinek különös világát juttatta eszünkbe, egészen pontosan az Éjjeli őrjárat és A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője című munkáit, Michael Nyman zeneszerzői munkásságát.

A közönség viszont – az anyaváros, az itteni Róma, egyik \"insulájának\", a székely Lakóniának, Areopolisznak a népe – nagyon gyengén teljesített. Sem evoé, sem igazi, önfeledt és ünnepi vastaps nem köszöntötte a Köztársaságot a háromnegyedig telt arénából, pedig komoly dolog történt a Budvár alatt, hol önmagát múlta felül e kisvárosi társulat az ősbemutatón. Jó darabbal sokra képes a trupp. És Szálinger Balázs nevét – miheztartás végett – érdemes lesz megjegyezni az elkövetkező időkre.