Régit, újat kombinál, kitalál, tervez, szervez a dizájner-vállalkozó

Ő motorjavító műhelyben dolgozott, mert az ötvenes években mikós diákként nem engedték egyetemre, de az autótól a fényképezőgépig bármit megjavított, egy adott pillanatban a környéken több mint 100 harang az őáltala kitalált elektromos meghajtással működött. Barátai voltak Fóris Pál, a Székely Nemzeti Múzeum volt fotósa és Kónya Ádám igazgató is, Salamon Sándor író – ők jelentették az én hátországomat. Édesanyám részéről is voltak művészek a családban.

– A nyolcvanas években azért nem volt egy szokványos pályaválasztás az ipari formatervező szak...

– Ha valaki annak idején csúfolkodni akart velünk, azt mondta: abból lesz dizájner, aki nem rajzol elég jól ahhoz, hogy grafikus legyen, és nem derivál elég jól ahhoz, hogy mérnök legyen. Engem mindig is az átmenetek érdekeltek, a szintetizálás. Eleinte autókat szerettem volna tervezni, és nagyon komolyan vettem: akkor erre a szakra elég nehéz volt bejutni, mert mindössze 2-3 hely volt.

Ekkor kezdtem bútorokat rajzolni, ezek közül is leginkább székeket, mert ez a legnagyobb kunszt, ugyanis majdnem annyit kell tudjon, mint egy autó: könnyűnek, kényelmesnek és erősnek kell lennie, ráadásul gyárthatónak is. Aztán személyes kapcsolatok, barátok révén, akiből filmesek, rendezők, producerek lettek, innen sodródtam más területek, a színházi, filmes látványtervezés felé. Végül is ez a sok terület jól megvan egymás mellett és hatnak egymásra: a bútoraim néha teátrálisak, a díszleteim viszont működnek.

– Több filmhez is a nevét adta látványtervezőként: Dallas Pashamende, Valan, Fény hull arcodra édesem, Dolina, Despre oameni si melci. Ezen a területen milyen jellegű kihívásokkal szembesült?

– Ó, nagyon sok kalandom, abszurd történetem van. Én nagyrészt erdélyi magyar filmekhez készítettem díszleteket, a bukaresti munkám kivételek, de ott egészen más a munkamorál, a munkamódszer, a kommunikáció – nem valószínű, hogy még egyszer elvállalom. Utána viszont még négy román film látványterveit bízták rám. Nos,

Nagy kihívás volt a Dolina filmhez (Kamondi Zoltán rendezése) a hargitafürdői kaolinbánya meddőjén megépíteni egy egész várost: 16 emeletes házat, templomot, iskolát, 400 méter vasutat. És sikerült annyira patinásra megcsinálni, hogy még Szabó Tibke (Szabó Tibor színész) is azt kérdezte, „ezt meg azokat ti építettétek, de ugye ezek itt voltak azelőtt is?” Itt – többek között – az volt a csel, hogy a tetőt, amit először gyönyörűen megcsináltak, újrarakattuk, kicsit rendhagyóbb módon, keresztbe-kasul felrakott lécekre a cseréplécek alatt. Aztán csatorna is kellett a házakra: a gyártásvezető Gábor-cigányokat szerződtetett erre a munkára, akik aztán meg is érkeztek korán reggel és nemsokára büszkén jelentették, készen van a mestermű. Hát az csillogott-villogott a romosra, patinásra épített épületen, de nekünk pont nem erre volt szükségünk. Látták a cigányok, hogy valami nem tetszik a „mérnök úrnak” (ez én voltam), s már mondták is, hogy „nekünk menni kell, nagyon sok dolgunk van, minket sok helyen várnak.” Megbeszéltem velük, hogy elhozzák a régi házakról a csatornákat és azt elszámolják nekik az új árában. Felcsillant a szemük és gyönyörűen megoldották: hozták a horpadt, rozsdás, régi csatornákat, egyik kerek volt, másik szögletes – nagyon autentikus volt.

Ehhez fűződik az egyik legabszurdabb esetünk. Volt ott egy átok pesti gyártásvezető, akivel folyamatosan sok konfliktusunk volt. Egyszer az illető úri passzióból kirúgta a cateringes szolgáltató alkalmazottait. Igen ám, de a főnökük tudta, kit kell felhívni, bepanaszolt az akkori miniszterelnöknél, Adrian Nastase-nál. Ennek következményeként a következő munkanapon ellenőrök érkeztek: a hatóságiak egyebek között számonkérték a díszlet buszkocsma élelmiszer-biztonsági engedélyeit! A gyártásvezetőnket pedig két év felfüggesztettre ítélték környezetszennyezésért: ugyanis a szemétdombot mi úgy oldottuk meg, hogy megcsináltuk a terepen a halmokat és a felszínüket beterítettük papírokkal. A cirkusz eredménye az lett, hogy kénytelenek voltunk négy kamionra felpakolni a díszletet, Magyarországon újból felépíteni és így tudtuk befejezni a filmet.
Arról is tudnék mesélni, hogyan festettük le mínusz 28 Celsius-fokban rózsaszínre a balánbányai iskolát a Valan című filmhez (Bagota Béla rendezése), mert régi és új állapotában is láttatni kellett: egy ecsetvonás, és meg is fagyott a festék. De megcsináltuk és érdekes módon máig sem hullott le az épületről.

– Említette, hogy saját műhelye van, tehát vállalkozóként is működik. Hogy éli meg a vállalkozással együtt járó kötelezettségeket?

– Igazából ez egy kényszerpálya, én csak azért tartom fenn a műhelyt, hogy finanszírozni tudjam a tervezést, mert az a kedvenc játékom. De a hat alkalmazottnak ki kell adni a fizetést, az államnak be kell fizetni az illetékeket. Marketingben és adminisztrációban soha nem voltam jó, és ha néha fel is torlódik a munka, máskor meg kisebb szünet is áll be, azért eddig sikerült szinten tartani magam.

Eddig terveztem szállodát, plázabelsőt, lakásbelsőt, kiállításpavilont, kiállítóteret, irodabelsőt, homlokzatburkolatot, a rozsnyói Dinó-parkba látványelemeket, bútorokat, az olaszteleki kastélyba a restaurálás során kibontott százéves gerendákból lett odaillő bútor, de már a dróngyártás is megfordult a fejemben. Három székem pedig egy hónappal ezelőtt szerepelt a New York-i Design Week-en.

25 éves tapasztalatom van a 3D-s tervezésben, de ez csak a munka fele. A másik fele a fa, fém, műanyag ipari tapasztalat, nekem ezt meg kellett tanulnom. A kettő találkozik a digitális megmunkálásnál, ezért van a műhelyemben egy CNC-megmunkálásra alkalmas gépem, két lézervágóm, 3D-s nyomtatóm. A technológia hoz olyan lehetőségeket, amiket korábban nem lehetett az anyagból kipiszkálni, de az anyag tulajdonságait ma sem lehet figyelmen kívül hagyni. Én nem hittem el mindent, amit olvastam, kipróbáltam ezt-azt, volt, hogy rajtavesztettem. Fizetem a tanulópénzt.

Akkor csinálta a bánat, de ma már nagyon jól működtetem ezt a módszert a telefonnal. Sokszor megálmodok megoldásokat. Iszonyúan hasznos tud lenni a kütyüzés, ha okosan használjuk őket, azaz szerszámként és nem szórakoztatási eszközként.

Nagyobbik lányunk, Beatrix építészeti egyetemet végzett Bukarestben, a negyedik évet (a hatból) Erasmus-ösztöndíjjal a lengyelországi Wroclawban. A kisebbik, Zsófia pedig most felvételizik a budapesti Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre, az első fordulón átment, nagyon reméljük, hogy a másodikon is sikerrel fog járni, mert sokat dolgozott érte.