Nagyenyeden a nagyhírű Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett 1961-ben, majd Marosvásárhelyen a Tanárképző főiskolán diplomázott román-magyar szakon. Később magyar-francia szakos diplomát is szerzett a kolozsvári Babeș-Bolyai egyetemen.

Pályáját falusi pedagógusként kezdte, majd a Marosvásárhelyi Rádióban művészeti műsorokat szerkesztett, majd a rádió megszüntetéséig, kulturális osztályvezető volt. Később a Vörös Zászló megyei napilapnál szerkesztőként dolgozott, itt érte a rendszerváltás, amikor a szerkesztőség megalapította a Népújságot, ennek művészeti mellékletét, a Múzsát negyedszázada szerkeszti. Tanított a színiakadémián és a Sapientián is több évig, több mint húsz képzőművészeti könyvet írt, számos portrékötete született, de írt rádiókabarét és dalszövegeket is. Színházi, irodalmi kritikái, képzőművészetről szóló cikkei megszámlálhatatlanok, hétről hétre nyit meg kiállításokat, és házigazdája kulturális rendezvényeknek. Számos elismerés és díj tulajdonosa, legutóbbi kitüntetése a Bernády-emlékplakett. Nagy Miklós Kunddal életútja történéseiből szemezgettünk.

– Önt a Mikulás hozta ’43-ban, a háború kellős közepén, a II. Bécsi döntés akkoriban rendesen belekavart az erdélyiek életébe. Az önökét érintették-e az akkori események?

– Én Dél-Erdélyben születtem, ezt a részt nem csatolták vissza az anyaországhoz. Nagyenyed a Bethlen Kollégiummal egyik magyar központja volt a régiónak, ott próbálták őrizni a magyar kultúrát és az identitást. Az enyedi szellemi erő minket meghatározott. Édesapám a város fontos magyar emberének számított. Születésem idején heteken át katonai munkaszolgálatosként a Szebeni-havasokban volt, majd hónapokat töltött a zsilvásári  lágerben, amikor végre hazajött, féltem tőle. „Menj el, bácsi!”– mondtam neki. Nem lévén itthon, az anyakönyvbe Nicolaeként jegyeztek be, a Kundot Cundnak írta a hivatalnok. Így a nevem csak a publikációimban és a magyar állampolgársági igazolványomban szerepel magyarul.

– Édesapja azért került lágerbe, mert az akkori rendbe nem jól illeszkedett?

– A világháború vége felé „túszként” gyűjtötték oda a jeles magyarokat. Ő harcos ügyvéd volt. Magna cum laude eredménnyel végzett a román nyelvű egyetemen, megbecsült szakmai hírnevet szerzett magának, Bukarestbe is hívták románokat védeni. Rázós, veszélyes ügyekhez kérték föl őt magyarok is, románok is. Nagyszüleim tekintélyes polgárok voltak. Dédnagyapám kétszer is volt a Bethlen Kollégium rektor professzora. Aztán az ötvenes években édesapám összekülönbözött egy ügyésszel, egy tárgyaláson azt találta mondani, azért bántják védencét, mert az magyar – ekkor rágalmazási pert akasztottak a nyakába, és börtönbe került. Szabadulása után nem praktizálhatott, jogtanácsosként tudott nagy nehezen elhelyezkedni, csak jóval később rehabilitálták. Sok gondunk volt, de ettől függetlenül szép volt a gyermekkorunk, így éreztük ezt a bátyámmal együtt. Jómagam rengeteget olvastam, fociztam, sportoltam, korán megismerkedtem a művészettel, a családban is volt festőművész, zenészek is, ez előnyös volt később a pályám alakulásánál. Viszont nagy hátrányt jelentett a származásom.

– Gondolom valamilyen humán szakon szeretett volna továbbtanulni, a nagyhírű Bethlen Gábor Kollégiumban eltöltött évek után.

– A kérdés az volt, hogy ezzel a származással egyáltalán hova vehetnek fel? Végül Marosvásárhelyre a pedagógiai főiskolára sikerült bejutnom, ahol szerencsémre kiváló tanárokra leltem. Sokan kényszerből választottuk ezt a főiskolát, de nagyon jó évfolyam sikeredett.Többekből lett közülünk író, újságíró, szerkesztő. Évfolyamelsőként végeztem, majd egy nyárádmenti faluba, Szentgericére kerültem román szakos tanárnak.

– Nem volt ellenállás önben a román nyelv iránt?

– Enyeden jól megtanultam románul. Akkor már vegyes lakosság volt ott, mi, gyerekek hamar barátkoztunk. Az egyik szomszédunk román volt, a másik szász. Sajnos a szászok is többnyire magyarul beszéltek, nem tanulhattam meg tőlük németül.

– Hogy ízlett a falusi élet a polgári neveltetésű fiatalembernek?

– Szentgericéről tudni kell, hogy hagyományőrző falu. Az üveges táncáról is híres, folklórban gazdag település. A tanárkodás nem volt fő életcélom, újságíró szerettem volna lenni. Talán nem véletlen, hogy Szentgericén egy kollégával együtt iskolarádiót csináltunk. Akkor még nem gondoltam, hogy valaha a vásárhelyi rádióhoz kerülhetek. Aztán volt egy versenyvizsga, amire a falumból vittem anyagot. Fölvettek, három évig folklórműsort szerkesztettem, ami nagyon jó iskola volt számomra. Az egész Székelyföldet bejárhattam. Hályogkovácsként kezdtem, de aztán olyan zeneszerző tanácsadóim lettek, mint például Szabó Csaba vagy Birtalan József. Közben a főnökeim látták, hogy más műfajok is érdekelnek, később megkaptam a rádió irodalmi és művészeti műsorát, majd én lettem a kétnyelvű rádió kulturális osztályának vezetője. De továbbra is szerkeszteni, riportereskedni szerettem a legjobban. A Rádiószínház, a Vers mindenkinek, a portréműsorok voltak a kedvenceim, de miután annyira kevesen foglalkoztak képzőművészettel, beleástam magam abba is. Akkoriban Vásárhely volt a magyar képzőművészeti élet egyik legfontosabb központja. Bekerültem a művészeti nyüzsgésbe, a művészek barátsággal fogadtak, bevezettek műhelytitkaikba, és annyi mindent megtanultam tőlük, hogy később húszegynéhány képzőművészeti könyvet is tudtam írni.

– A politika mennyire szabott határokat akkoriban a műsoroknak?

– Elég hamar meg kellett tanulnom, mi a hatalom és a diktatúra. De a kultúra valahogy a legkeményebb időkben is kicsit szabadabban mozoghatott. Amikor szigorúan próbálták tiltani, hogy az erdélyi magyarság különböző központjai tartsák egymással a kapcsolatot – nehogy erősödjön a magyar egység –, akkor mi kitaláltunk olyan műsorokat, amelyek jellegükből adódóan ez ellen hatottak. Ilyen volt például a Megy a magnó vándorútra című műsor, egy országos interjúfolyam, amelyben stafétaszerűen küldte a szerkesztőt egyik alany a másikhoz. Kós Károlytól Szabó T. Attiláig, Fülöp Antal Andortól Balázs Péterig, Szilágyi Domokostól Lászlóffy Aladárig, Harag Györgytől Székely Jánosig több száz fontos embert felkerestünk. Voltak tiltólisták, amelyek valahogy elkerülték a rádiót, ezt is ki tudtuk használni. Például a költő Bartis Ferencet mi szólaltattuk meg először, miután kiengedték a börtönből. Aztán egyszer csak egyik pillanatról a másikra megszüntették a Marosvásárhelyi Rádiót.

– A ’89-es események a Vörös Zászló nevű megyei napilap szerkesztőjeként érték önt, milyen volt átállni egy demokratikus vágányra, hogyan emlékszik erre?

– Izgalmas volt a feladat, hogy egyik pillanatról a másikra létrehozhatunk egy újságot. Ezért se mentem vissza végleg a rádióhoz. Nagy kihívás volt, hisz addig soha nem volt szabad sajtó. Hirtelen új nevet is kellett találni a lapnak.

– Akkor született a Népújság?

– Igen. És az új lapba én írtam a vezércikket. Bár akkor véglegesen még nem dőlt el, hogy úgymond győztünk-e, de az eufória minket se került el, felvállaltuk, hogy megcsináljuk a lapot. Közben a tévét is figyeltük, emlékszem, izgalmas volt éjjel a nyomdában, de igazi forradalmi hangulat volt. Az első napok tényleg rendkívüli elégtételt nyújtottak, hihetetlen érdeklődés volt az újság iránt. Napokig tízezrekkel kellett növelnünk a példányszámot, percek alatt elfogyott.

– Huszonöt éve szerkeszti a Múzsát, az újságírás, rádiózás, tévézés, könyvek írása folyamatosan együtt voltak az életében, ma is kulturális rendezvények állandó szereplője. Hogyan fért bele mindez az idejébe, hogy közben a család sem szenvedett hiányt?

– Ahhoz, hogy ennyi mindent csináljak, az kellett, hogy a feleségem nagyon sok dolgot átvállaljon. A családban most is ő a „főrendező”, a szervező, a hivatalos ügyeket is ő intézi. Nagyon szereti az irodalmat, sokszor, amit én szeretnék olvasni, azt ő szerzi meg elsőként, és hamarabb olvassa el, mint én. A lányaim régen panaszkodtak, hogy sosem látnak, mert „terepre megyek”, vagy tanulok. Volt idő ugyanis, mikor bejártam a kolozsvári egyetemre, egy-egy vizsgára repülővel mentem, utána autóstoppal jöttem haza. Azóta sok idő telt el, a nagyobbik lányunk most Budapesten él, informatikusként dolgozik, a kisebbik Dániába ment férjhez, ott van két unokánk, akik a dán mellett a magyart is szépen beszélik.

– Múlt évben ön kapta a Bernády-emlékplakettet, nehezen lehetne összefoglalni, mi mindennel érdemelte ki. Ezek szerint a város becsüli a munkáját. Ön milyen érzéseket táplál Vásárhely iránt?

– Mikor rákérdeznek, hová való vagyok, azt mondom, nagyenyedi, de a szívem már régóta vásárhelyi. Ennek a városnak nem csak a vonzó, de a megtartó ereje is nagy. A leglelkesebb lokálpatrióták, a legfontosabb emberek nagy százaléka nem itt született, hanem vásárhelyivé lett. Nagy hagyományú központja ez a magyaroknak, mindig volt egy olyan polgári magja e városnak, ami az értékeket képes volt megtartani, és tovább is tudta adni. Sokan mennek el innen, de aki marad, az igyekszik ezt teljes erőből tenni. Ebben a pillanatban is, amikor megint annyi kétség van az emberekben. Hiszem, hogy ez a város még sokáig tudja őrizni az arcát és a magyarságát.