Markót faggatták az irodalomról

Mint megtudtuk, Markó Béla legutóbb múlt héten írt egy szonettet, sőt az is elhangzott, hogy inkább a költői pályafutást preferálná, mint a politikait. Nem véletlen tehát, hogy a legnagyobb öröme eddig az életben a legelső verseinek megjelenése volt (Igaz szó folyóirat, 1969). A legnagyobb bánata ugyancsak az irodalomhoz kötődik, mint kifejtette, az aggasztja, hogy a magyar irodalom szakad, különféle egymástól elszigetelődő táborok alakulnak ki. Őt főképp az zavarja, hogy ezeket a táborokat már nem a különböző nemzedékek hozzák létre, hanem különféle – kizáró jellegű – értékrendszerek köré toborzódnak. Kiderült, a legnagyobb félelmet akkor érezte magában, amikor tíz év szünet után újra hozzáfogott verset írni...

Markó Bélának nincs kedvenc költője, újabban ismét felfedezte magának Csokonai Vitéz Mihályt, de lehet, hogy pár hét múlva más lesz a kedveltje. A ma élők közül Juhász Ferenc költészete tetszik neki, Csoóri Sándort is kedvelné, de szerinte a politikai karrierjével rontott, Erdélyben pedig Kányádi Sándort tartja a legnagyobbnak.

Saját költészeti receptjeiről vallva kijelentette, hogy kedvenc versformája a szonett, továbbá a jambikus, enyhén népies, bumfordi verset kedveli, de szabad verselés terén is „jól érzi magát”. Bevallotta, hogy a klasszikus időmértékes formában nem mozog otthonosan, habár írt néhány szapphói strófát.

Szerinte az irodalmat nem lehet fejlődéssel jellemezni, mert ez nem egy olyan terület, amely ilyen módon változik. Ezért tűnnek ma is frissnek – a nyelvezetüket tekintve is – Arany János vagy Petőfi Sándor versei.