És nem Oroszország próbálja meg kívülről megakasztani a folyamatot, hanem belülről támasztottak akadályokat a csatlakozás előtt. Törökország ugyanis jelezte: ellenzi a két ország felvételét, amiért azok engedékenyek az Ankara által terrorszervezetnek minősített Kurdisztáni Munkáspárt tagjaival szemben, és nem hajlandóak kiadni őket a török hatóságoknak.

Tény, hogy a törökök ezzel a lépéssel gyengítik a NATO-t, és Oroszország malmára hajtják a vizet – de ostobaság lenne a gesztus mögött bármilyen oroszbarátságot feltételezni.

Elég csak felidézni a történelmet, illetve ránézni a térképre, hogy lássuk: Ankara határozottan nem az orosz érdekek miatt hangoztatja a kifogásait. Hiszen Törökország a korábbi évszázadokban olyan regionális hatalom volt, amely a kaukázusi térségben, majd később a Balkánon folyamatos összeütközésbe került az orosz birodalmi érdekekkel. Az első világháború elvesztése után ugyan hosszú évtizedekre háttérbe szorult, azonban Recep Tayyip Erdogan irányítása alatt Törökország ismét regionális hatalmi szerepre tör. Miközben Szíriában a nemzeti érdeknek kikiáltott cél – a kurdok megerősödésének megakadályozása, illetve az Aszad-rendszer gyengítése – érdekében lépett fel, az örmény-azeri konfliktusban a testvéri azeri nép oldalára állt.

Az oroszok mindkét hadszíntéren a másik felet támogatják: Szíriában az Aszad-rezsimet, az örmény–azeri konfliktusban az örményeket.

És azt se felejtsük el, hogy Ukrajnában is azok a török Bayraktar drónok okoznak nehéz pillanatokat az orosz páncélosoknak, amelyek már az azeriek oldalán is nagyban hozzájárultak az örmények legyőzéséhez. Az orosz–török regionális érdekellentétek tényét az sem csorbítja, hogy Ankara orosz Sz–400-as légvédelmi rendszereket vásárolt, ami élénk szemöldökráncolást váltott ki Washingtonban. Mindezt Törökország úgy teszi, hogy közben a nyugati katonai szövetség, a NATO tagja, sőt annak második legnagyobb haderejével rendelkezik. Az Egyesült Államok már anno sem a példás török demokrácia elismerése jeleként támogatta az ország NATO-ba való felvételét, hanem saját geopolitikai érdekei, a Szovjetunió bekerítése miatt. Most pedig a török elnök a saját országa geopolitikai érdekei védelmében emelte fel a mutatóujját.

Erdogan ugyanis látja, hogy egy olyan helyzetben, amikor az új tagok felvételéhez az összes tagállam beleegyezése szükséges, nem kevés zsarolási potenciállal rendelkezik, amit nem is fél kihasználni.

Minden bizonnyal hajlandó lesz majd engedni – éppen Oroszország gyengítése érdeke –, azonban megkéri az árát. Hogy ez mi lesz, majd tételesen közli a washingtoni döntéshozókkal. Vélhetően követelni fogja, hogy a nyugati országok ne nyújtsanak többé menedéket olyan, ellenzéki szervezetek tagjainak, amelyeket Ankara nemzetbiztonsági kockázatként, terrorszervezetként tart nyilván. Azt is kérheti, hogy ne bolygassák többé a történelmet, és ne minősítsék népirtásnak az örmények tömeges lemészárlását az első világháború idején.

Emellett akár a csak Ankara által elismert Észak-Ciprus javára is követelhet kedvezményeket, mint ahogy szabad kezet is az energiahordozók utáni kutatásban a Földközi-tenger keleti medencéjének vitatott hovatartozású kontinentális talapzatában.

És persze azt, hogy a közel-keleti térség saját érdekszférájának tekintett részében a saját belátása szerint járhasson el, illetve hogy attól vásároljon fegyvereket, akitől akar. És akkor a régóta halogatott EU-csatlakozásról még nem is beszéltünk…

Mindezen lehet háborogni, de ez a nemzetközi politika. Az Egyesült Államoknak és a Nyugatnak szüksége van Törökországra, ha sakkban akarja tartani Oroszországot, Ankara pedig ennek megkéri az árát. Nem az elvont eszmék, ideológiák számítanak, hanem a kőkemény politikai, gazdasági és stratégiai érdekek. Nehogy azt higgyük, hogy Oroszország vagy az Egyesült Államok esetében ez másképp van. Hiába hivatkozik az egyik „nácitlanításra”, a másik „a demokrácia és a jogállamiság terjesztésére”, valójában a legönösebb érdekeit tartja szem előtt.

Magyarország sem holmi zsigeri oroszbarátság miatt nem hajlandó az EU egyes körei által követelt, öngyilkos olaj- és gázembargót támogatni, hanem a lakosság és a gazdaság, az ipar védelmében.

Nota bene: ezzel a többi uniós tagállam érdekében is cselekszik. Amely ország vagy világpolitikai tényezői babérokra törő nemzetközi szervezet ezt az elvet nem érti meg, és nem képes megfogalmazni saját érdekei mentén a céljait, amelyek mellett a lehető legkövetkezetesebben kiáll, az arra ítéltetik, hogy mindig a többiek, külső erők érdekei mentén sodródjon.