A statisztikák fényében örülnünk kéne, hiszen az derült ki, hogy az elmúlt évtized talán legjobb eredményét produkálták idén a diákok – „madártávlatból” nézve, vagy ahogyan mondani szokás: mindent összevetve. Ebben a „mindenben” természetesen az is benne foglaltatik, hogy két pandémiás, jórészt online oktatásos, zűrzavaros év van mögöttünk, ami az oktatás jellegét, módszereit, eredményességét is jócskán megváltoztatta. Ennek megfelelően állították össze tehát a tételeket, figyelembe vették, hogy mivel nem valósulhatott meg a személyes részvételű, teljes gőzerővel zajló tanítás, a feladatsorokon is változtatni kellene. Jogos volt, azonban felmerül a kérdés, hogy könnyített tételek fényében vajon lehet-e felhőtlenül örülni annak, hogy „az elmúlt évtized legjobb eredményével büszkélkedhetnek az érettségizők”.

Ugyanakkor a számok valami mást is mutatnak, amit nem lehet optimista fényben feltüntetni, és határozottan elgondolkodtató. A szaktárca adataiból az is kiviláglik, hogy azon ifjaknak, akik 12 évvel ezelőtt, 2010-ben kezdték koptatni az iskolapadokat, most csupán kevesebb mint fele, egészen pontosan 41, 6 százaléka érettségizett sikeresen.

És a többiek? Nos az eltelt 12 év alatt valamikor lemorzsolódtak: egyszerűen elhagyták az iskolát, kivándoroltak külföldre a családdal együtt, esetleg megbuktak, és nem jutottak el a tizenkettedik osztályig. Ez az adat pedig szintén egy, a „leg” szócskával kezdődő összegzéshez vezet, de negatív üzenettel: sajnálatos módon idén iratkoztak be legkevesebben az érettségire az 1989-es fordulat óta.

Ezernyi kérdést lehetne feltenni ennek tudatában arról, hogy mi minden – megannyi gazdasági, társadalmi, mentalitásbeli változás – történt az elmúlt évtizedekben az országban, ami oda vezetett, hogy ilyen sok gyerek lemorzsolódott. De az is szerteágazó és összetett téma, hogy milyen módon változott, hullámzott, döcögött az elmúlt évtizedekben az oktatás milyensége. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az elmúlt tizenkét év alatt legalább tizenöt miniszter váltotta egymást a szaktárca élén, azzal a szlogennel, hogy ő majd „megváltja” a hazai tanügyet…

Egy szó, mint száz, látva a mostani, fényesnek tűnő eredményeket, nem lehetünk felhőtlenül derűlátóak. Hiszen ha valaki a számok mögé néz, és elkezdi globálisan szemügyre venni, mennyi társadalmi, politikai, oktatásügyi „gomolygás” húzódik a statisztikákban összegzett eredmények mögött, felsejlik az 1989 utáni romániai oktatás egész zűrzavara. És sajnos semmi garancia arra, hogy a következő tanévtől oszlani kezd a köd.