Nehéz megfejteni, hogy Romániában hol húzódnak a hivatalosan bejelentett 1,3 millió hektárnyi öntözhető területek, amelyek egy tizedét képezik a mezőgazdasági célra hasznosítható földeknek.

A rendszerváltáskor a kommunista érából az ország hárommillió hektárnyi öntözhető területet örökölt. Akkoriban ez korszerű szivattyúállomásokat, irrigációs csatornákat, földbe lefektetett fővezetékeket és az öntözéshez szükséges vízelosztó rendszereket tartalmazott. Az öntözhető területek nagysága Erdélyben is jelentős volt a Szamos, Maros, Olt, Aranyos és más folyók árterületén. Ezt a hatalmas beruházást a kilencvenes évek fejetlensége tette tönkre: mindennek nyoma veszett, a gazdátlanul maradt berendezések közprédává váltak.

Ezen, persze, ma már felesleges siránkozni, de a következményeit napi rendszerességgel érezzük az egyre nagyobb mennyiségben érkező importélelmiszerek formájában. A számos gond mellett a gazdák életét ma már leginkább az öntözővíz hiánya sújtja. Hosszú évek óta lehetett tudni, hogy egyre szárazabb, aszályosabb időszakok következnek, amit a pár napos esők nem tudnak megtörni, hiszen a negyven fok közeli hőség öntözés nélkül mindent kiperzsel a termőföldeken.

Olyan a mai helyzet Romániában, mint a váratlanul érkező decemberi tél, amikor a hótorlaszok láttán a helyi és országos vezetők rácsodálkoznak felkészületlenségükre. Az elmúlt évtizedben a 40–50 éve kiépített öntözőrendszerek rehabilitációjára bőven lett volna idő. Ha csak ennyit állít helyre a bukaresti kormány, összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben lenne a hazai gazdatársadalom, mint ma. Az aszályos években kampánycéllal pufogtatott öntözési beruházásokról szóló ígéreteket elmosta egy-egy kiadós eső, ami megnyugtatta a közvéleményt, hogy még sincs akkora baj. Amíg nem jött újra a tikkasztó hőség, az öntözés lekerült napirendről. Az idei aszály újra előhozta a román belpolitika örökzöld nyári témáját, és a gazdák ismét saját bőrükön tapasztalják, hogy a puszta szövegelésen túl semmi nem történik.

A romániai öntözőrendszerek rehabilitációjára jó esély lehetett volna az Európai Unió helyreállítási terve, ahonnan uniós pénzforrásból pár év alatt újjáépülhetett volna legalább a korábbi, hárommillió hektár öntözésére alkalmas rendszer. A lehetőséget Adrian Oros korábbi mezőgazdasági miniszter stábja félvállról kezelte, és egy olyan öntözési dossziét juttatott el az Európai Bizottsághoz Brüsszelbe, amely évtizedek óta porosodott valamelyik minisztériumi polcon, így köszönő viszonyban sem lehetett a mai elvárásokkal. Mezőgazdasági szakemberek szerint borítékolható volt a román kérés elutasítása, így Bukarest az erre fordítható sok milliárd eurós uniós forrás helyett most önerőből próbál valamit felmutatni a gazdáknak. Az öntözésre szánt román költségvetési keret azonban túl kevés ahhoz a hatalmas kihíváshoz, ami a modern öntözőrendszerek kiépítését jelenti az ország különböző részein.

A gazdák összefogásán, társulásán múlhat, hogy a folyók, a bő vizű patakok és a tavak mentén mentsék a menthetőt, és legalább azokra a mezőgazdasági területekre juttassanak öntözővizet, ahova nem kell sok kilométeres fővezetéket kiépíteni. Nagyobb beruházásokra ugyanis önerőből képtelenek, így az aszályos évek szaporodásával egyre jobban visszaszorulnak a gazdaságosan művelhető területek. Ha a román kormány időben felébred, és minden lehetséges forrásból pénzt teremt elő a jövő mezőgazdaságát biztosító irrigációs rendszerekre, akkor esély lehet az agrárágazat megmentésére. Különben a mostani 40–50 százalékos élelmiszerimport tovább fog emelkedni. Ez még inkább megfizethetetlenné teszi a már most is drága alapélelmiszereket.