Áldozócsütörtök, avagy amikor Jézus felvétetett a mennybe

Feltámadása után Jézus még a Földön maradt, ismételten megjelent tanítványainak és beszélt nekik Isten országáról. Húsvét után a 40. napon „szemük láttára felemelkedett, és felhő takarta el a szemük elől” – tanúsítja az Apostolok cselekedetei, valamint Márk és Lukács evangéliuma.

Már az ősegyházban is ünnepelték a mennybemenetelt – a 4. századig a Szentlélek eljövetelével együtt pünkösdkor. Később a Szentírásban szereplő időrendet követve a húsvét utáni 40. napra került. A negyvenes szám mögött ószövetségi előképek állnak: a vándorlás, a felkészülés Istentől rendelt szent ideje.

A 12. századtól kezdett elterjedni az ünnephez kapcsolódó körmenetek, határjárások szokása, a jó termést célzó vallásos cselekedetek gyakorlása, a mennybemenetel templomi megjelenítése, a gyermekek megajándékozása és a kenyérszentelés.

1918-ig a húsvéti szentáldozás határnapja volt, ebből ered az egyedülálló magyar név: áldozócsütörtök.

További elnevezései: a régi székelyföldieknél áldozó, áldozónap, a moldvai csángóknál iszpász.

{A}

A római katolikus egyházban Urunk mennybemenetele, az Ascensio Domini főünnep. A református közösségekben a mennybemenetel ünnepét istentisztelettel ülik meg. Az unitárius egyház a tanítványok öntudatra ébredésére emlékezik ezen a napon. Erdélyben több régi templom titulusa az Urunk mennybemenetele. Vidékünkön Marosszentgyörgy leányegyházában, Jedden, Nyárádremetén és Farkaslaka filiájában, Kecsetben ülnek búcsút.