Ragályra nincs pirula, csak kontumác

Fekete himlő, tífusz, kolera, spanyolnátha, avagy a még létező TBC illetve lepra – mind olyan betegségek, amelyekre a mai nemzedékeknek nem kellett azt mondania, jaj, csak el kapjam! A régiek határ- és életvédő létmódja beivódott a székelység mikroemlékezetébe.

Járványok, tömeges, teljes vidékek lakosságát kipusztító fertőzések emléke az emberiség egész történelmét átszövik. A Bibliában gyakorta a tisztátalanság szóval jelölték a bőrfelszíni vagy fekélyes ragályokat. Ragály szavunk pedig egyszerre jelenti, hogy átragad, sőt el is ragadhat az életből.

Ha a felbukkanó vírusokkal szemben ma is nehezen kerül eszközünk, a régi korok emberénél még inkább így volt. A láthatatlan ellenféllel esélytelen volt a küzdelem.

A babonák, amulettek, magukon viselt szakrális tárgyak, a ráolvasások hatástalannak bizonyultak a „démoni” ragályok ellen.

A patikaszerek hiányában milyen eszköze volt még a múlt század közepén is az édesanyának, ha a láz, hányás, hasmenés leverte népes gyermekseregét? Petróleum, ecet és faggyúzsír, ha volt a háznál.

Maradt az elszigetelés, mint módszer, és nem volt szégyen, sőt célra vezetett a vész elöli megfutás is.

A háborúk veszélyes hozadéka volt a járványok kitörése. Ezek előfeltételei voltak a más vidékről származó ellenség közelsége, az élelmiszer-biztonság hiánya, az ivóvíz fertőzöttsége, a gyarló higiénés körülmények. Az 1848-as forradalom és szabadságharc idején is voltak fertőzéshullámok. Gyarmati Zsolt, a Csíki Székely Múzeum igazgatója mesélte, hogy anyakönyvben megtalálta: az üknagyapja a harctéren kolerában halt meg 1849-ben.

A 1918 és 19-es évek legveszedelmesebb betegsége, a spanyolnátha, amely már az első évben több áldozatot szedett, mint a „nagy” háborús hadszíntér.

Az emberi történelem legtöbb áldozatot szedő világjárványának idején az áldozatok jobbára védtelenek voltak. Közvetlenül az első világháború után Kilyénfalván is felütötte a fejét – olvasható a Jakab Antal püspök életrajzában. – A Jakab család mind a hét gyermeke megbetegedett, és hármat közülük nem is tudtak megmenteni. Antal úgy kerülte el a vészt, hogy a nagyanyja magával vitte az erdőre, a Kicsiponkon lévő erdei kisházukba. Közel egy évig tartotta távol őt a faluban dúló járványtól – írja Varga Gabriella.

Számunkra a vesztegzár is történelmi emlék volt mostanig.

Akik jártak a gyimesbükki Kontumáci-kápolnánál, azoknak helyismeretük is lehet, hiszen ott állt egy határvédő karantén.

Örmény származású ismerősök mesélik, hogy az őseik honi tájainkon „folyton karaténban voltak”. De ha megnézzük mélyebben egy-egy család történetét, rájövünk, járványügyben bármelyikünk elődei érintettek lehettek. A rendtartó székely faluban tilalmas volt a gyanús betegek láthatása.

Nem jelentett megbélyegzést, közösségvédelem volt, ha a településen kívüli épületben, vagy zárt kapu mögött tartották a ragályos betegeket.

A lakáskörülmények higiénés javulásával, a járványügyi törvényekkel, intézkedésekkel, később pedig az orvostudomány fejlődésével változott némiképp a helyzet. Ám a kalendáriumokban is le volt írva érthetően. „Ne igyál kútvizet, legfeljebb forralva, és úgy lehűtve!” Veszélyhelyzetben ki is plakátolták: ne fogj kezet mással!

Regula vonatkozott az istállóban használt ruházat, avagy lábbeli cseréjére, sőt sorompóval, fertőtlenítővel átitatott szalmával bélelt árkokkal, vasvillával, olyankor tűzfegyverrel is megvédték eleink a karanténos területeket.

Az emberélet sem volt drága, ha áthágta valaki a tilalmakat. Szó szerint tűzzel-vassal óvták az életeket, illetve a haszonállatok egészségét járványveszélyben. Igaz, hadi helyzetben a barakkszerű szükségkórházakat nem nézte jó szemmel a polgári lakosság, de az egészséget sújtó veszélyhelyzet, felülírta a rosszallást. Az Európában fél évezreden át dúló pestiskórnak nem csak a családok, népek életét, hanem a közgondolkodást, a vallásgyakorlást, a temetkezést, a gazdaságot megváltoztató emléke olyan mélyen beleivódott az emlékezetbe, hogy alávetették a későbbiek során (és napjainkban is) magukat az egészségvédelmi törvényi intézkedésnek.

Az is nyilvánvaló, hogy a mai védekezés tartalmi elemei már évszázadokkal korábban jelen voltak. Az alábbiakban a járványokhoz való hozzáállásból nyújtunk ízelítőt.

{A}

Az Erdélyi Örmény Gyökerek 2015. őszi periodikájában beszámolót közöl a gyimesbükki vesztegzárnak emléket állító tábla avatásáról, és egy tanulmányt is Pál-Antal Sándor akadémikustól, aki kifejti: felénk az 1717–1719. évi pestis utáni években akkor vált ismertté a karantén, amikor a bécsi udvar, a Habsburg Birodalom 1900 km hosszú határvonalán található határátjárók, vámhivatalok mellé egészségügyi vesztegzár (ném. Contumaz Stationen) hálózatot húzott.

Az erdélyi vesztegzárak egyike a gyimesi. Az 1730–1740-es években építették ki, az Erdély déli és keleti átkelőinél létrehozott vesztegzőkkel együtt.

Az első általános intézkedés a vesztegzárak létrehozásáról 1727 márciusából való, amikor az Erdélyi Főkormányszék, egy újabb pestisveszély hírére elrendelte az Oszmán Birodalomból jövő utazók, málháik és állataik negyven napig tartó vesztegzárba helyezését. 1728. október 22-én elrendelték az ország határainál létesítendő és állandó jelleggel működő egészségügyi pontok kiépítését, létrehozva az egészségügyi kordont. 1731. november 9-én szabályozták a vesztegzárak működését pestis idején.

Az utasítás előírta, hogy a fertőző helyekről érkezők kötelesek 42 napot vesztegzárban tölteni, málháikat három hétig szellőztetni, és irataikat felbontva, tűz felett, ecetes gőzzel fertőtleníttetni.

1732. január 11-én elrendelték vesztegzári házak építését a törcsvári, tömösi, bodzavámi, gyimesi, gyergyói és berecki vámházak mellé. A vesztegzárak működésére vonatkozó átfogó szabályozás 1770-ben látott napvilágot.

Előírták: a veszteglés ideje rendes időben 21, a pestis-gyanús körülmények közötti 28, és pestis ideje alatti 42 nap. A vámhoz érkezőket a vesztegzár igazgatója előbb kihallgatta, és vallomásukat jegyzőkönyvbe vette.

Következett az orvosi ellenőrzés, és a karanténba zárás. A pestises esetek megritkulásával, illetve megszűnésével a vesztegzárban való tartózkodás idejét lerövidítették, volt, amikor csak hét napot tartott – írja Pál Antal Sándor.

A ma is ott található feliratok egy része magyar, de jelentős része idegen nyelvű, zömében örmény. (…) A neveket vizsgálva megállapítható, hogy azok többnyire keletről visszatérő örmény kereskedők voltak, akik nevüket és itt tartózkodásuk idejét örmény vagy magyar nyelven hagyták az utókorra – tudósít az Örmény Gyökerek.