A gyergyószentmiklósi gyerekkoromról álmodtam

Rettenetesek voltak az elmúlt napok: több mint 900–900 halott pénteken és szombaton. Nagyon letört, nagyon rossz volt a hangulatom.

Úgy tűnt, az ország túl van a járvány csúcspontján. Lombardia kormányzója, Attilio Fontana azt mondta egy sajtótájékoztatón, hogy a koronavírusos esetek száma növekszik, de a növekedés lassabb, mint az elmúlt héten. A Genovai Egyetem járványszakértői közel egy hete mondták azt, hogy az olasz fertőzöttek számának tetőzése március 23–25-re várható, ez azonban nagyban függ szerintük az olaszok magatartásától is. Olaszország március 9-e óta van karanténban, az akkor meghozott intézkedéseknek mostanában kéne éreztetniük a hatásukat. Ehhez képest most halnak meg a legtöbben, és a polgári védelem vezetője azt nyilatkozta, hogy

tízszer több fertőzött lehet Olaszországban, mint ahogy azt a statisztikák mutatják.

Pénteken kimentem bevásárolni, és ez az egyedüli kilépésem volt a házból egy hét alatt. Nem tett jót az sem. Teljesen kihalt utcák, talán három autót láttam közlekedni összesen, abból is az egyik rendőrautó. A rendőrség még nagyobb figyelemmel kíséri, hogy aki kimegy, hova is megy, illetve mennyi időt tartózkodik kint.

Esett az eső, de a szabályok nem változtak: az üzlet előtt ázva álltunk, várva, hogy bemehessünk. Szigorúan másfél-két méter távolságra egymástól.

Amikor valaki kijött, egy várakozó bemehetett. A pénztárakhoz is csak akkor léphettünk, amikor az eladó, vagy a biztonsági ember intett. Sokat zokogtam aznap, úgy éreztem, ennek sosem lesz vége.

Éjszaka a gyergyószentmiklósi gyerekkoromról álmodtam, leírom, remélem, nem zavarok vele. A vizet a kútról hoztuk. Ha meleget akartunk, tüzet kellett tenni, ahhoz fát kellett hasogatni. Csak hétvégén ettünk húst, amikor a nagymamám tyúkot vágott, amit mi otthon neveltünk, mint ahogy tehenet, disznókat. Az ételmaradékból lett az állatoknak a moslék, a kutyánk és a macskánk is azt ette. Hétvégenként a kemencében kenyeret, kiflit sütöttünk. A nyári szünetben elmentem gombát, málnát szedni, amit leadtam, és az így kapott pénzemből szombaton a piacon megvettem a kedvenc együttesem (Bon Jovi) kazettáját.

Nyaralás helyett a nagyszüleimnél segítettünk takarni, kapálni, a krumplilevelekről egyesével leszedtük a kolorádóbogarakat. Édesanyám minden nyáron a patakban súrolta a szörnyegeket. Porcióra adták minden hónapban a cukrot, lisztet, olajat... Sokszor vizes kenyeret mártottam cukorba, ha édességet kívántam.

Petróleumlámpa mellett írtam és tanultam a leckét, de felkészültem másnapra az iskolába.

Ha épp elfogyott otthon a só vagy valami egyéb, nyugodtan átfuthattam bármelyik szomszédhoz kérni, szívesen adtak. Hétvégén süteményt sütöttünk, és megkínáltuk a szomszédokat is. Minden vasárnap templomba mentünk, és utána együtt ebédelt a család. Nem volt bőség, de volt szeretet és összetartás...

Ez az álom erőt adott: sosem volt könnyű, de mindig túl tudtak lépni az emberek a gondokon. Most is sikerülni fog. Nagyapáink háborúban harcoltak, sokan elestek, mások hadifogságban szenvedtek éveket. Itthon nagymamáink egyedül neveltek akár 7–8 gyermeket, dolgoztak, vezették a gazdaságot. Volt éhínség, menekülés. Mi ahhoz képest az a feladat, ami a miénk? Hogy benn kell ülnünk a házban? Nevetséges. Csak ülnünk kell és várnunk.

A nehézség igazából annyi, hogy semmi dolgunk, tehetetlenül nézzük, hogy mi történik, s várjuk, hogy teljenek a napok. Tudnánk örülni, ha minden nap kötelezően el kéne végezni valami nehéz, de fontos feladatot. Ha tehetnénk valamit a járvány ellen.

Kisütött a nap.

(folytatjuk)

Katona Era, Olaszország