Folyamatosan biztatják az emberek egymást

Már a 10. napja, hogy életbe lépett Olaszországban a karanténállapot, amikor mindenkinek kötelező benn maradnia a lakásában, és csak azok mehetnek ki, akiknek munkájára végképp szükség van. Mások pedig csak a legszükségesebb bevásárolások idején tartózkodhatnak a házon kívül.

A napok egyformák kezdnek lenni, és ez az egyhangúság nehéz állapot, új dolgokat sem könnyű írni. Az első napokban talán pihenőként is felfoghattuk a helyzetet, de olyan aktív embereknek mint én is vagyok, akik a napjaikat korábban folyamatos mozgással töltötték, „pörögtek”, nem egyszerű. De ki kell bírni. A legfontosabb hír, és az jó hír, hogy itt a kisvárosban és környékén továbbra sem ütötte fel a fejét a vírus. És az is biztos, hogy ez a szigorú szabályoknak és az emberek fegyelmezettségének köszönhető.

Csütörtökön, amikor felébredtem egy rendőr állt a ház előtt. Persze, tudni akartam, miért van ott. Kimentem, elbeszélgettünk. Semmi komoly, csak épp arra járőrözött. Kaptam tőle egy űrlapot, amit ki kell(ene) töltenem, és ez alapján engedélyez(het)nék, hogy elhagyjam a települést. Mint már írtam,

nem fogok elutazni, sem haza, sem máshova. Türelmesen ki kell várni amíg lezajlanak a dolgok.

Mondtam neki, hogy nem kaptam sehol szájmaszkot, így adott egyet. Eddig maszk nélkül kellett kimennem, és megtörtént, hogy amikor a boltba mentem, kérdőn néztek rám az emberek. Egy kocsiból rám dudáltak, és kézmozdulattal kérdezték, hogy miért nem viselek maszkot. Ezután viselni fogom, ahányszor kimegyek. Egyébként kétszer voltam kint 10 nap alatt.

Sokat segít a bezártságban, hogy folyamatosan biztatják az emberek egymást, legyen az ismerős vagy ismeretlen.

A mondat, amit amit nap mint nap hallok akár hányszor kimegyek a teraszra „Andrá tutto bene”: minden rendben lesz.

Volt már, hogy elsírtam magam a szobában és kimentem a teraszra cigizni, a szomszédos ház teraszán kint volt egy család gyerekekkel, halkan énekeltek, át mosolyogtak rám és átkiáltották, hogy minden rendben lesz...

Jobban rajtam van a honvágy itt a bezártságban, de próbálok a szépre, jóra gondolni. Beszélek az otthoniakkal, barátokkal, volt kollégákkal, és kérdezték, van-e szükségem valamire, segíthetnek-e. Hát, ha küldenének egy üveg jó házi pálinkát, s néhány miccset, az jól esne – mondtam, de persze ez most csak vicc. Ami viszont komoly: én rendben vagyok, nincs szükségem anyagi, vagy más természetű segítségre, az is jólesik, ha beszélgetünk. A miccsezést és egyebeket majd bepótoljuk ha lejár ez az egész, és hazamehetek: talán a nyáron.

És mindenkinek kitartást kívánok addig is. És hogy vegyék komolyan: maradjanak otthon, mossák a kezüket, és higgyék el: igenis komoly ez a vírusos helyzet. A bizonytalanság is egy teher: meddig tart ez az állapot? A rendőr szerint nem kizárt, hogy 2–3 hónap is lesz belőle.

(folytatjuk)

Katona Era, Olaszország

{K1}

{K2}

{K3}