Valóság nevű nagybátyánk – Válasz Geréb Lászlónak

A politika olyan fontos dolog, hogy nem is szabadna a politikusokra bízni – mondta egykoron egyik tanárom. Számomra sosem derült ki, hogy idézte valahonnan, vagy saját maga gondolata volt, de akár összegzése lehetett volna a néhány napja megjelent tárcád gondolatmenetének.

S mielőtt jobban belemelegednék, bedobok gyorsan némely közhelyet – én nem tudok focis hasonlatokat, amelyek a szép új világ doktrínaszerű fogalmi alapjai –, de a népet nem lehet leváltani, ezért

elvárás, hogy a politikusok közötti versengés – gyakran elvtelen sárdobálás – a választások után megszűnjön.

{K1}

S az istenadta nép választói akaratába belenyugodva a választottak együtt dolgozzanak azért, hogy a városlakónak jobb legyen az élete. Nem, ez nem sci-fi, ez lenne a természetes. Az általad leírt jelenség – miszerint egymás tekintélyének folyamatos nyirbálása zajlik – nem is létezhetne, a nem megtűrt kategóriába kellene sorolni azonnal az effajta viselkedést. A polarizáció ilyetén mértéke alkalmatlanná teszi az illető személy(eke)t a közéleti munkára, hiszen képtelenek empátiára, nincs összekovácsoló erejük, nem tudnak integrálni, nem pozitív az életszemléletük, nem tudnak felülemelkedni görcsös rögeszméiken.

Egy jól működő társadalomban a közéleti kontroll rostáján fennakadnak az ilyen személyek, és eltűnnek a közéletből.

Engedelmeddel ezzel folytatnám a gondolatmenetedet, hogy tudniillik milyen városunk erkölcsi, szellemi közállapota, van-e aki gyakorolja a kontrollt, mennyire határozza meg a város fejlődőképességét a mostani állapota.

Szembe kell nézzünk azzal a ténnyel, hogy a várost a középszerűség uralja, kevés vagy szinte semmilyen területen nem teszünk semmilyen kimagaslót, nincs komoly hozzáadott érték, alkotó erő és gondolat.

A vállalkozói jólétről szoktunk beszélni Udvarhely kapcsán – a környékbéli városokhoz viszonyítva –, azonban a fejlődés megtorpant, innovációnak nyoma nincs, a maradék időnket és kezeinket árusítjuk ki. Márpedig ez közép-, de hosszú távon mindenképp a közösség, a város és természetes vonzáskörzete sülyedéséhez vezet – s már most is csak az árnyéka vagyunk az egykoron méltán híres iskolavárosnak.

Ha nem sikerül itt tartani a maradék értelmiséget, ha nem sikerül azt megerősíteni, ha nem sikerül a felsőoktatási projektekbe számottevő módon bekapcsolódni, azok tudományos műhelyeiben alkotó munkát végezni, akkor elvesztünk.

Égetően szüksége van a városnak hadrendbe fogható kompetens szakemberekre, akik kellő mankó lehetnek az adminisztráció számára, s akik a társadalmi kontrollt is gyakorolni tudják, hiszen abban, amit tudnak, magabiztosak.

Tudást kell tehát importálni, meg kell erősítenünk a gondolkodó középosztályt, valamint az értelmiséget, helyre kellene állítani a megtépázott erkölcsi tartást – egyébként még csak nem is a középszerűség marad, hanem a teljes hanyatlás.

A fentiek hiányában még jobban elpárolog a munkaerő, s végül nem marad kiárusítható időnk és dolgos kezünk. S akkor szinte mindegy is lesz, ki a polgármester, van-e őt támogató önkormányzati testület, azt a pár gödröt valahogyan toldozgathatjuk.

Komoróczy Zsolt