…és menni tovább mégis

A képsorokat a kevesebb, hát gyengébbek védelmét mímelő csendőrökkel, a vandalizmust és sírgyalázást megáldó pópákkal.

A kék szemű, barázdás arcú Misi bácsira gondolok, a 95 éves veteránra, Vitéz Bartha Mihályra, aki könnyes szemmel, megtörten nézi, amint egykori bajtársai sírján tort ül a „győztesek” megvadult hada.

És az alig pár napja Romániában járt Ferenc pápa üzenetére. „Járjunk együtt!” Bennem, és még sokakban, felülírta ezt az üzenetet a tegnap mocska. Bocsássa meg a fennvaló, de én a gyűlölködőkkel, ahogy minden jóérzésű keresztény ember, nem tudok, nem is akarok együtt járni. Nem, soha! De hiszem, hogy nekünk, erdélyi magyaroknak, most mindenek felett szükséges együtt járni. A mózesi parancsolatok és az emberi törvények útján. Mert ez a hit, a tisztesség útja, ami nem téves. Az egyetlen, ami járható. Olvasom a megdöbbent, a szomorú, az igazságért kiáltó, a biztató, az elfogult és a józan ész szülte hozzászólásokat. Magyarokét, románokét. Igen, a románokét. Van, aki azt üvölti: takarodj, bozgor (hazátlan), és van, aki azt mondja: szégyen és gyalázat, ami az Úzvölgyében történt.

És megnyugtat, hogy vannak olyan románok Erdélyben, akikkel együtt tudok, tudunk járni. Számukra Erdély ugyanazt jelenti, amit nekünk: az egyszer volt Tündérkertet, ahol természetes (kellene, hogy legyen) a magyar, román, szász szó, és otthon van benne mindhárom náció.

A tegnapi képsorok járnak az eszemben, és a hogyan tovább, merre, kivel? Kivel együtt és kivel nem? Mert hiába nézzük ugyanazt, most sem nem látunk egyformán. A román csendőrség, Dormánfalva polgármestere szerint tegnap nem történt agresszió, minden rendben volt. A képek, azok beszámolója, akik ott voltak, nem ezt bizonyítják. Ígérték, a rendbontókat előállítják. Hadd legyek szkeptikus ezzel kapcsolatosan. És hadd ne felejtsem, hogy nem csak az Úzvölgyében aláztak meg egy őshonos közösséget, hanem Bukarestben, a román legfelsőbb bíróságon is kimondatott az ítélet: nem diszkrimináció, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi, Gyógyszerészeti, Tudomány- és Technológiai Egyetemen (MOGYTTE) csak és kizárólag románul zajlik a gyakorlati képzés. A csütörtöki kakofón harci zajban ez a hír elsikkadt, pedig az erdélyi magyar nyelvű oktatás újabb, halálos döfést kapott, és azt, hogy ez az ítélet milyen precedenst teremt, még csak találgatni lehet. Túl közel van még mindkét történés ahhoz, hogy tisztán lássunk.

De érezzük: igazságtalanság történt, megaláztak és semmibe vettek. Újra.

Tegnap élőláncot alkotva imádkozott az úzvölgyi temető kapuja előtt egy maroknyi székely. Mondják: túl kevesen voltak. Kövezzenek meg érte, de azt mondom: jó, hogy kevesen voltak, mert ha többen, akkor lehet, összecsap a két tábor és megismétlődik 1990 fekete márciusa. Igen, az úr csodásan működik. Efelől kétségem nincs. Most már csak azt kellene tűpontosan tudni: kivel, milyen úton tovább, hogy ne járjunk pórul. Mert a helyben topogó megreked, és a határozottan haladók letaszítják az útról. Menni kell hát. Kézen fogni azt, aki a kinyújtott kezünket megfogja. Menni tovább, hallgatva a költői biztatására, akkor is, „ha újra és újra orra bukunk az avaron, forgunk a mennyköves határon”, de nem hagyni, hogy „a fenyvesek/zöld tűkkel beférceljék/mindazt, mi mítosztalan már, de lelkiismeret még.” És remélni, hogy zarándoklatunk felébreszti, nem csak az alvó jegenyét, de a most és még halálos álomban levőket is.

Pénteken csendes volt az úzvölgyi temető. A megcsonkított székely kapu, a még pislákoló mécsesek, a halomba rakott művirág koszorúk és Urbán János baka sírkeresztjén hagyott trikolóros kalács jelezte a gyalázatos csütörtököt.

A kapu törött deszkáit kijavítják gazdái. A mécsesek lángja ellobban. A művirág koszorúk megfakulnak és elhordják a kalácsot az ég madarai. A kapott sebek pedig, ha nem vakarjuk újra és újra véresre, begyógyulnak.

Emlékezzünk és menjünk tovább. Békével.