Nehéz

Nem kizárt, hogy a szovjet csapatok átvonulása óta ennyien egy időben még nem voltak az Úz-völgyében. Az viszont egészen biztos, hogy ekkora rombolás azóta nem történt. Nem a temetőkapuban, a kitépett keresztekben keletkezett komoly kár, hanem az emberi kapcsolatokban, a lassan gyógyuló lelkekben.

Biztosan tudjuk, hogy április elején már mind a csíkszentmártoni polgármester, mind pedig a Hargita megyei tanácselnök tisztában volt azzal, hogy a dormánfalvi városháza megbízásából lapátokkal felszerelt melósok cirkálnak a temetőben. Akkor még csak gödröket ástak, nem állt ott semmilyen új emlékmű. A közönség csak akkor szerzett tudomást a helyzetről, amikor a betont már kiöntötték. Ehhez is az kellett, hogy egy hagyományőrző megunja a finomkodó háttérbuzulást és világgá kürtölje, mi történik.

Aztán eltelt egy csomó idő, rengeteg egyeztetés, tárgyalás, nyomásgyakorlás történt. Nem igaz, hogy választott vagy jelölt politikusok, fogadatlan buzgómócsingok ne próbálták volna rendezni a helyzetet. De

csak ennyi jött össze: a betonkereszt megkötött, a fakereszt repült.

Most már teljesen mindegy, hogy néhány futóbolond befóliázta a máshol elhantolt román katonák emlékére emelt kereszteket és emlékművet, vagy hogy egy kétes EP-jelölt erre válaszul kiment a helyszínre megveretni a társait. Ezek csak apró szégyenfoltok a történet mostani fejleményéhez képest. Mint ahogy az is az, hogy a dormánfalvi polgármester azt játszik a jogszabályokkal, amit csak akar, mert úgyis mindegy.

Sikerült addig tökölni, illetve addig hergelni egymást, amíg kicsődült oda egy csomó ember, hogy a másikat elküldje a búsba, és hogy beletapossa a földbe. Aminek az apropóját az adja, hogy a környéken már ezrek életét áldozták fel, csak úgy.

Járjunk együtt? Hát, az most nagyon nehéz lesz.