Úzvölgyi temető: nem létezik jogalap a betonkeresztek felállítására
Rövid idő alatt az elmúlt évek egyik legkiemelkedőbb román-magyar botrányának tárgya lett az úzvölgyi katonai temető, miközben a helyzet nem is annyira bonyolult, mint az első látásra tűnik, és nem is annyira egyszerű, hogy pár mondatban össze lehessen foglalni. Tény, hogy a zászló még Bukarest szerint is a magyaroknak áll.
Az úzvölgyi katonai sírkert fölötti vita fő vezérfonala, hogy vannak-e ott eltemetve román katonák, vagy sem, és ennek mentén, ha törvény szerint nem is, de morálisan igazolható-e, hogy a dormánfalvi önkormányzat betonkereszteket állított fel a temetőben, továbbá igazolható-e a románok sértettsége, amiért mindez nekünk, magyaroknak nem tetszik.
Az úzvölgyi katonai temetőről tudni kell, hogy mindkét világháború áldozatai közül is nyugszanak ott: az első világháború alatt elhunyt katonák földi maradványai között valóban a magyar, az osztrák–német és az orosz katonák holttestei vannak többségben, ám a második világháború végén is temettek ide áldozatokat.
Az elhunytak nemzetiségével kapcsolatban sem árt tudni azt, hogy az első világháború idején rengeteg erdélyi román kényszerből ugyan, de az osztrák-magyar seregben harcolt – miután Erdély az Osztrák-Magyar Monarchia része volt.
Emiatt az erdélyi románok saját románjaikra kellett fegyvert fogjanak, olyan is előfordult, hogy rokon a rokonnal találta szembe magát a harcmezőn – így aztán az első világháborús hősi halottak kérdése Romániában mindig is érzékenyebb kérdés, mint a második világégésé. (Liviu Rebreanu például ezt a történetet dolgozta fel az Akasztottak erdeje című regényében.)
Következésképp: a vitatott temetőben nyugvó több tucat, máig azonosítatlan katona között lehetnek román nemzetiségűek, akár magyar egyenruhában is.
Ahogy a második világháborús áldozatok között is találhatunk román nemzetiségűt, akit nem sikerült azonosítani és itt, az úzvölgyi temetőben lelte meg végső nyughelyét.
Az úzvölgyi sírkertben nyugvó hősi halottak összeírását (az áldozat nevével, nemzetiségének megjelölésével, katonai egységével, halála – és esetleges exhumálása helyszínével együtt) először az 1926-1927-es esztendőkben végezte el az akkor még fiatal román állam megbízásából a Hősök Kultusza Társasága (Societatea Cultul Eroilor), és szakértők sokasága ért egyet abban, hogy lelkiismeretes munkát végeztek, az akkori időkben rendelkezésükre álló információkat hiány nélkül feldolgozták. Ennek a társaságnak a dokumentumait mutatta be végül a B1 bukaresti televízió, mint azt alátámasztó bizonyítékokat, hogy ott román katonák nyugszanak. A képernyőn nehezen lehetett kibetűzni az egykori kalligrafikus írást, de a mellékelt fotón nagy méretben is láthatók azok a dokumentumok, amelyeket az említett tévécsatornán Tudor Barbu bemutatott – tehát sehol egy román név!
Ugyanakkor ahhoz, hogy Tudor Barbut bármennyire is komolyan vegyük, nem árt, ha tudjuk: az illető hivatásos összeesküvés-elmélet gyáros, aki annak a pártnak kínálja fel „szaktudását”, amelyik többet fizet neki. Márpedig a valóságtól elrugaszkodott mioritikus lázálmokra mindig is volt kereslet a román politikai piacon.
A nyomatékosság kedvéért ismételjük meg: az azonosítatlan katonák száma elég magas (több mint 200!), így nem kizárt, hogy valóban nyugszanak itt román katonák. Azonosításuk azonban azért is nehézkes, mert sokan lehetnek közöttük olyanok, akik a magyar hadseregben szolgáltak.
A román katonák holttestére utaló bizonyítékok egyelőre csak a dormánfalvi önkormányzat birtokában vannak – legalábbis saját bevallásuk szerint, minderről pedig onnan tudunk, hogy Hargita Megye Tanácsa írásban fordult a Bákó megyei prefektúrához, kérve a dormánfalvi temetőben felállított betonkeresztek mellé előzetesen benyújtott dokumentációk listáját.
{A}
Válaszukból az derül ki, hogy a dormánfalviak a Hősök Kultusza Társasága dokumentációját egyáltalán nem használták. Ők az 1985-ben Hincioiu Gr. Grigore ezredes vezette katonai bizottság leltárára hivatkoznak. Ennek részletei nem nyilvánosak, de tegyük hozzá ismét: 1985-ben már szerepelhettek, sőt, szerepelniük kellett azon áldozatoknak is a listán, akik a második világháborúban vesztették életüket – ezért ahogy korábban, így a második világháború végén is elképzelhető, hogy román katonákat temettek el ide. Ugyanakkor nem érv az, hogy őket később temették ide – az úzvölgyi magyar, német stb, nem román katonák között rengeteg olyant találunk, akit más, a környező településeken található temetőkből exhumáltak, majd helyeztek ismét végső nyugalomra az Úz völgyében.
Ugyanakkor akár nyugszanak ott román katonák, akár nem, a sírkert felett – a román törvények szerint – az a helyi hatóság rendelkezik, amelynek területéhez tartozik.
A vita egyik lényege pont ez, ugyanis mind a Bákó megyei Dormánfalva, mind a Hargita megyei Csíkszentmárton (községközpont, amelyhez tartozik Úzvölgye falu is) magáénak vallja a temető feletti ellenőrzés jogát.
Tény azonban, hogy egy 2010-es kormányhatározatban (Hotărârea Guvernului nr. 299/2010) módosították és kiegészítették a korábbi, Hargita megye területéről, és a Hargita megyei városok, községek és falvak tulajdonában álló javakról szóló 2001-es kormányhatározat (Hotărârea Guvernului nr. 1.351/2001) mellékleteit. Ebben pedig tételesen megjelenik az úzvölgyi temető, a Csíkszentmárton tulajdonában álló javak felsorolásánál.
Ráadásul a temető körüli botrányt tekintve szinte mellékes, hogy melyik önkormányzat gyakorolja felette az adminisztrációs jogot, amikor a román törvények ebben a kérdésben elég egyértelműek, és Dan Tanasă kérésére a Védelmi Minisztériumtól érkezett tisztázó válasz, amelyet a magyarellenes aktivista nem túl körültekintően, de közzétett a saját blogján is. A Védelmi Minisztérium ugyanarra a törvényre hivatkozik, amelyre mi, magyarok is, amikor a betonkeresztek felállításának törvénytelen voltát hangoztatjuk, ez pedig a a háborús emlékművek és sírok helyzetét szabályozó 379/2003 törvény.
A jogszabály pedig világosan fogalmaz minden olyan kérdésben, amely ma – még – problémát jelent: a temető annak az önkormányzatnak a fennhatósága alá tartozik, amelynek a területén található.
A vita ugyan afölött folyik, hogy kié egyáltalán az úzvölgyi temető, azonban bármelyik önkormányzat kerülne ki belőle győztesen, van, amit a törvény sem enged meg: az ország területén található háborús sírok és emlékművek nem elidegeníthetőek, nem képezhetik követelések, tartozások behajtásának tárgyát, nem írható felül a rendeltetésük vagy a státuszuk.
A törvény egyértelműen körülírja a helyi hatóságok feladatát és jogait, ami a katonai temetőket és háborús emlékműveket illeti: kötelesek részletes leltárt vezetni a területükön található katonai temetőkről és emlékművekről, karbantartani, és gondoskodni annak biztonságáról. Mindez a helyi költségvetésben erre a célra elkülönített összegből történik, tehát a dormánfalviaktól elvileg igényelni lehetne az utóbbi 15 év alatt (amióta életbe lépett a szóban forgó törvény) általuk készített leltárt, valamint a költségvetésben a temető gondozására elkülönített összegeket visszamenőleg, évekre lebontva!
A törvény 2015-ös kiegészítésében a 15. és a 16. cikkelyekben ennél is egyértelműbben fogalmaz: bármiféle módosítás, amely a katonai sírokat, emlékműveket, a temető területét, annak megváltoztatását érinti, a sírok áthelyezése, átalakítása stb. csak és kizárólag a Hősök Kultusza Nemzeti Hivatalának engedélyével lehetséges! A katonai sírokat tartalmazó területeken, valamint az emlékműveken történő bármilyen beavatkozáshoz a kormány engedélye szükséges, ami a Hősök Kultusza Nemzeti Hivatalának felügyelete mellett végezhető el. Emellett be kell tartani a nemzetközi egyezményeket is, ezek hiányában pedig kormányrendelet alapján lehet eljárni, és csakis azután, hogy az érintett országgal, vagy országokkal diplomáciai csatornán megtörtént a részletekbe menő egyeztetés!
Magyarán, a Védelmi Minisztérium alá tartozó Hősök Kultusza Nemzeti Hivatalának engedélye nélkül semmit nem lehet módosítani az úzvölgyi temetőben – nem lehet betonkereszteket felállítani.
A Dan Tanasă által közzétett, és a Védelmi Minisztérium által megküldött dokumentumban a hivatal még egyértelműbben fogalmaz: 2004, azaz megalakulásuk óta semmilyen, az úzvölgyi katonai temetőre vonatkozó engedélyt nem adtak ki.
{K3}
{K2}
{K1}