Székelyek a Kilimandzsárón: az akarat és a kitartás visz fel a hegyre
Nem feltétlenül a fizikai felkészültség, hanem a pszichikai jelenlét visz fel leginkább a hegyre – állítják a Székelyek a magasban elnevezésű expedíció marosvásárhelyi tagjai, akik nemrég tértek haza Afrika legmagasabb csúcsának a meghódításáról. Az 5985 méteres Kilimandzsáró azonban nem fogott ki senkin.
A tizenöt fős marosvásárhelyi társaság február 24-én indult el a kelet-afrikai Tanzániába, hogy meghódítsa a csaknem hatezer méteres Kilimandzsárót, egy hetes intenzív túra után mindenki sikeresen el is érte a célt – számoltak be a Székelyek a magasban expedíció résztvevői.
A csoport vezetője, Kovács Zoltán Róbert hegyimentő, aki az egyetlen volt a csapatból, aki tíz évvel ezelőtt egyszer már volt Afrika tetején. Akkor meg is ígérte a fiának, hogy egyszer őt is magával viszi, ennek pedig most jött el az ideje, s az apa-fiú páros nagyon gyorsan kapott maga mellé még tizenhárom másik kalandvágyót. „A csapatunkból volt, akinek már volt tapasztalata magas hegyen, mások még hegyen sem igazán voltak. Nagyon különleges volt a csapat összetétele is, ugyanis tizenegy személy szülő-gyerek viszonyban van egymással.
– mesélt a csapatról Kovács Róbert.
Hozzátette: a hétnapos expedíció nem volt könnyű, annak ellenére, hogy úgy mentek fel, hogy „pikkpakk fenn lesznek” a hegyen: voltak nehézségek, mindenki küszködött a magashegyi betegséggel,
előjött hasfájás, fejfájás, hányinger, ennek ellenére senki nem volt, aki azt mondta volna, hogy feladja és visszafordul, utolsó napig együtt mozgott a csapat, egyszerre ért fel a csúcsra, és egyszerre is jött le.
A Kilimandzsárón a fel és lejövetelre összesen hét napja volt a csapatnak, tanzániai törvény, hogy a túrázókat több helyi ember is kíséri, a tizenöt fős csapatot például kötelezően 47 helyi ember kísérte, ebben benne volt teherhordó, szakács, vízszűrő, idegenvezető, mind szakértő a hegyen. Kovács Róbert elmondta, igazából nem volt mindegyikükre szükség, de Tanzániában ebből élnek meg nagyon sokan.
{A}
A csapat amúgy mindennap fél hétkor kelt, naponta legkevesebb hat kilométert mentek, de volt, amikor 25 kilométert is. Volt olyan nap, hogy több ezer méter szintkülönbséget küzdöttek le,
utolsó nap például 4600 méterről indulva felmentek az 5895 méter magasan levő csúcsra, majd még aznap le is ereszkedtek 3000 méterig.
Az időjárás viszontagságait is bírni kellett, hiszen meneteltek 30 Celsius-fokos melegben, de mínusz 10 Celsius-fokban is, így a hegyi öltözet minden formáját magukkal kellett vigyék.
A legnehezebbnek az utolsó nap bizonyult, a csúcstámadás, amikor éjfélkor indultak el, reggel fél hétre értek a csúcsra, s itt bizony egyöntetűen állítják, jól jött a helyi idegenvezető segítsége, aki nem csak tudta, mikor kell két korty kólát adni a túrázóknak, de azt is, hogy mikor mivel lehet és kell biztatni őket, hogy kitartsanak.
– mutatott rá Kovács Róbert.
A csapat legfiatalabb tagjának számító György-Fazakas Tímea 17 éves volt. Kérdésünkre elmondta, hogy volt már hegyen egyszer-kétszer, de ez azért nagy kihívás volt. „Úgy mentem neki, hogy megcsinálom, mert meg akarom, meg tudom csinálni. Meg tudom, mert valaki egyszer azt mondta, hogy nem fogom tudni megcsinálni” – mondta fiatal lány. Hozzá hasonlóan hatalmas kihívásnak érezte a túrát a 18 éves Ács Eszter is.
– fogalmazott a lány, akiről kiderült, hogy az utolsó másfél hónapban bakancsban, súlyzókkal teli hátizsákkal állt fel a futópadra, hogy készüljön a túrára.
A csapatot a siker megerősítette, úgy gondolják, nem ez volt az utolsó hegy, az utolsó expedíció, amelyre közösen mentek el.
