Éjjel a részeg hajóban

Jászberényi Sándor 2019. január 01., 17:22

Afrikában és a Közel-Keleten nagyon szigorú szabályok között juthatnak a helyiek alkoholhoz. Virágoznak az illegális alkoholmérések, ahol a kimért italtól jobb esetben nem vakulnak meg a vásárlók. Asszuán legsúlyosabb kocsmájában szilvesztereztünk. Jászberényi Sándor riportja a Székelyhonnak.

Fotó: Jászberényi Sándor

Az újév beteges ünneplése nyugati hagyomány. Erre akkor jövök rá, amikor kikötünk a felukkával. Nyákos köveken keresztül mászunk ki a vitorlás hajóból és araszolunk kifelé a partra. A núbiai mezítlábas hajózási szakember elégedetten vigyorog ránk, és törli meg verejtékes arcát. „Jól van, nem lett semmi baj” – gondolhatja, amikor látja, hogy lábtörés nélkül kikecmergünk. Búcsút int nekünk, mögötte belezuhan a Nílusba a nap. Vörösen világít az égen a nyoma.

Asszuánnál széles a Nílus. Elfér rajta öt-hat sziget, vitorlás, benzines és gőzhajók. Egy csapat mezítlábas halász és persze a turistáknak fenntartott luxus- és kevésbé luxus hotelek.

Innen már alig pár száz kilométerre van Szudán. A háromszázezer fős város jelentős mennyiségű núbiai kisebbség lakja. Ideköltöztették őket, amikor az ’50-es években Nászer elnök megálmodta a nagy gátat. A hely, ahol a núbiaiak éltek, azóta víz alá került. Most Nászer-tónak hívják.

Lassan egy évtizedes hagyományunk Pál Dániel Levente barátommal, hogy mindig kint tölti nálam az újévet Egyiptomban. Sosem a hagyományos ünneplésre vágyunk.

{A}

Igyekszünk minél távolabb kerülni a nyugati hagyományoktól, a kötelező udvariassági és társas formáktól.

Azt csináljuk, amiben mindig is a legjobbak voltunk, és amiben a legjobban éreztük magunkat: idegenek vagyunk. Pálnak ez Latin-Amerika. Nekem Afrika és a Közel-Kelet.

Kairót, ahol élek, már keresztül-kasul bejártuk. Ismerjük a szudáni bárokat, a kétes késdobálókat és a nyomornegyedeket. Úgy gondoltuk, idén délebbre megyünk.

Így kötöttünk ki Asszuánban, hogy idén ebben a városban ne ünnepeljük hagyományosan a szilvesztert.

Fotó: Jászberényi Sándor

Az ókori romokat látogató turistáknak persze vannak hagyományos szórakoztató programok. Majdnem minden nagyobb hotel ünnepi vacsorával készül az újévre. A legpatinásabb, a XIX. század közepén épült Katarakt 385 dolláros és hétfogásos ünnepi vacsorát ad azoknak, akik a folyóra néző létező legjobb kilátásból szeretnék megünnepelni az év utolsó napján, hogy milyen gazdagok.

A helyiek egyáltalán nem vagy csak minimálisan ünneplik az újévet. Miért is tennék? A nyugati időszámítás szerint van csak az év utolsó napja.

A kornison persze már megjelentek a vuvuzelaárusok, és villogó ledlámpás télapósapkákat is kapni, az éjszaka azonban nem különbözik semmiben egy átlagos éjszakától a Közel-Keleten. Tömeg hömpölyög a kornison, vegyül a taxik dudálása a kávéházakból kiszűrődő habibi-poppal, és a tinik vuvuzela kórusával. Lejjebb azonban, ahol elhalkul az ünnepi forgatag, gyülekezik a sötétség.

Sötétség, mert a legtöbb arab ország nem szereti tudomásul venni a saját problémáit. Hivatalosan például Egyiptomban sincsen drogprobléma.

Hiába szirénáznak már a civilszervezetek hónapok óta, hogy a felméréseik szerint az ország kábítószer-fogyasztása elérte a lakosság tíz százalékát, hivatalos intézkedés egyelőre tervezés szintjén, ha történt.

Ez az arány pedig a világ kábítószer-fogyasztási arányának pontosan a duplája.

Fotó: Jászberényi Sándor

A drogprobléma pedig valódi, létező gond a forradalom utáni országban. Már a kornison hozzánk lépnek kedves, feketearcú fiatalemberek, akik a kedélyünk miatt aggódva kínálnak eladásra hasist, ópiumiot, illetve Tramadolt. Ez utóbbi szintetikus morfiumtabletta. Fájdalomcsillapító, amelyet végstádiumban lévő halálos betegeknek adnak. Ez a drog a legelterjedtebb az országban, közvetlenül a hasis után. Ezt követi csak harmadikként az alkohol, pedig alkoholt hivatalosan is lehet kapni, kijelölt helyeken.

A kulturális kód és a vallási tiltás azonban nagyon sok egyiptomit tántorít el az erjesztett italok fogyasztásától, ezért csupán a harmadik.

Nagyban hozzájárul még a helyzet súlyosságához a hatóságok viszonylag könnyed hozzáállása a drogkérdéshez. Míg az országban vaskézzel szorítják vissza a civil szektort és több új börtön is épült Sziszi ellenzéke számára, nagyon úgy tűnik, hogy a rendőrség nem túl sok energiát fektet a kábítószer-kereskedelem elleni harcra.

Kalasnyikovos, golyóálló mellényes rendőrök álltak végig a kornison és minden intézkedés nélkül bámulták a kereskedő fiatalembereket, akikről egyértelmű volt, hogy éppen mivel foglalatoskodnak.

A fő prioritás jelenleg a terror felszámolása.

Fotó: Jászberényi Sándor

Nem tartott sokáig megtalálnunk a város legsúlyosabb helyét. A sötétség szívét, ha úgy tetszik. A Közel-Keleten ugyanis minden összeér. Hagyományosan egy helyen vannak a dolgok.

Egy helyen van egy városban az összes cipőárus, de egy helyen vannak a ventilátorárusok is. Minden mesterség egy utcában, egy szomszédságban. Ez alól pedig nem kivétel a haram sem. A tiltott dolgok árusainak helye.

Asszuánban ez a hely is a kornisról nyílik. Már a felukkán észrevettük zavarba ejtő alakját. A tiltott dolgok helye ugyanis egy illegálisan működő kocsma. Már, ha egy félig elsüllyedt, kétszintes hajót kocsmának lehet nevezni. Az Emmy kávézó mellett fekszik, egy lépcsőn lehet lejutni rá.

Fotó: Jászberényi Sándor

Óriási tömeg veszi körül. Fehér galabíjjás fiatalok üvöltöznek a lépcsőfeljáróban, ahol egy zöld vasajtó nyílásán keresztül lehet szeszhez jutni. Helyi sörhöz és ki tudja milyen égetett szeszekhez. A lépcsőn hangos tömeg tolakodva próbál az ajtóhoz férni, de látványosan köttetnek üzletek a sorban állók között is. Mindent áthat a sör és a hasis édeskés szaga.

Amikor feltűnünk a tömegben, egy núbiai fekete férfi belénk karolva ismerteti a rendszert.

Ez itt hivatalosan nem kocsma. Az italmérésben megveheted a mérgedet, majd mehetsz, ahová akarsz.

Például a durván oldalra fordult kétszintes hajóra, melyet hiányos ledvilágítással, asztalokkal és csíkos függönyökkel látott el „az igazgatóság.”

Fotó: Jászberényi Sándor

Egy takonyrészeg fekete fiút, aki már csak bánatosan néz maga elé, újdonsült barátunk elzavar az asztaltól. A helyére ülhetünk le. Mi vagyunk az egyetlen nyugatiak az egész hajón. Körülöttünk minden korosztályból arabok ülnek és gyorsan, sokat isznak.

A Közel-Keleten nincs kultúrája az ivásnak. A cél a minél gyorsabb és hatékonyabb eszméletvesztés. Ez az egyetlen funkciója az italnak.

Nem igazán számít, hogy ízre milyen. Égetett szeszek széles választékát isszák a mellettünk ülők. Mindegyik ugyanaz az ital, csak más ízesítéssel. Mellé hasist szívnak, hogy gyorsabban hasson.

Fotó: Jászberényi Sándor

„Én núbiai vagyok, tudod” – mondja a húszas éveinek a közepén járó egyik fiú, és bánatosan néz a vízre. „A királyságom elsüllyedt a víz alatt.”
A mellette ücsörgő vele egyidős fiú előveszi a mobilját, veregetni kezdi a vállamat.
„A magyar ugye olyan, mint az olasz. Európában van.”
„Igen.”
Több sem kell neki, és máris játszani kezdi a Lasciate mi cantare című olasz klasszikust a telefonról, közben pedig elhomályosodik a tekintete. „Olaszországban kellene élnem” – mondja. Örök barátságot fogadunk. Hasissal és helyi vodkával kínál, amit hálásan utasítunk el.
„Tudod, amióta Sziszi van, minden sokkal drágább. Egyre drágább minden és mi nem tudjuk kifizetni” – vezet be az egyiptomi politikába önjelölt núbiai kalauzunk, akiről kiderül, hogy egyébként a Katarakt hotelben csapos, és két gyereke van.
„Mert az iszlamistáknak nyilván jobban örülnél” – mondom neki, de nem hallja meg. Fontosabb a számára meggyőzni minket arról, hogy fizessünk már neki valami kis pénzt, ha már gazdag európaiak vagyunk, de legalább még egy sört.

{P13}

Kis lökdösődés kezdődik a hajó fedélzetén, de az egymásnak eső núbiaiakat hamar szétválasztják a baráti társaságok. Ekkor látom meg a kölyköket.
„A kutya kölykei” – így nevezik őket az egyiptomiak. Utcagyerekek, akiknek nincs apjuk, sem anyjuk. Óvatos becslések szerint is több százezer van belőlük Egyiptom utcáin. Abból élnek, amiből tudnak.

Fotó: Jászberényi Sándor

Az egyik gyerek, szájában cigarettával magyaráz valamit egy kamasznak. Mellette nyilván az öccse.
„Hé, fiú hány éves vagy?” – kérdezem. Előveszem a telefonomat is, hogy lefényképezzem. Nem zavarja.
„Tizenkét éves.”
„Nem kellene bagóznod.”

Fotó: Jászberényi Sándor

Kiröhög. A mellette lévő, kábé nyolcéves gyerekkel osztozik a staubon. Aztán megjön az italuk is, és isznak. Úgy tűnik, hogy az egész helyen a jelenet egyedül minket zavar. Ők jobban beleolvadnak a társaságba, mint mi.

Elérkezik az éjfél, de a világon semmi sem történik a hajón. Sokan már az asztalra borulva érkeznek meg az új évbe, de azok számára is érdektelen, akik talpon vannak még.

A korlátnak támaszkodva énekeljük a himnuszt egymás között Danival. Üres tekintetű, részeg núbiaiak nézik tántorogva.

Fotó: Jászberényi Sándor

{P11}

{P12}