Levél otthonról haza

Drága véreim, székelyek!

Nem okoskodni akarok, mert könnyű Pestről osztani az észt, mondanátok, mint ahogyan néhányan a szemembe is mondták, és igazuk van. Gyere haza, oszt’ itt veteszkedj, teszik hozzá (és hozz tekenyőt a belednek, egészítem ki magamban, én legalábbis így fejezném be a szíves invitálást, ha Szentegyházáról írnék a Budapestről moralizáló okostojásnak). Szóval nem mondanám meg, hogy merre van az előre. De arról azért szólnék két szót, hogy merre van a hátra.

Az elmúlt szűk egy évben, amióta az Erdélyi Médiatér Egyesület a magyar kormány támogatásának köszönhetően médiát épít Erdélyben – ilyen értelemben a Székelyhon tulajdonosa –, rengeteg emberrel beszélgettem. Politikusok, vállalkozók, értelmiségiek, de

ami a legfontosabb, rendes munkásemberek mondták el, hogy szerintük mi a helyzet.

A helyzet az, hogy tíz emberből egy beszélt a lehetőségekről, kilenc panaszkodott. A helyzet az, hogy a kilenc panaszosból csak egy nézett tükörbe, és morgott azért, mert nem látunk ki a fejünkből. A helyzet az, hogy Székelyföld leginkább miattunk olyan, amilyen. Most udvarhelyszéki nézőpontból beszélek, de nyugodtan lehet ezt forgatni ide-oda: Udvarhelyen nem tudjuk, hogy mit akarunk, de biztosan nem azt, mint Csíkban és fordítva. Az Udvarhely-Csík-tengelyhez képest Háromszék egy másik ország, Gyergyószék valahol a Marson túl van, ahová még űrszondákkal se lehet belátni, Marosszék nem is létezik, a székelyföldi horizont nagyjából Balavásárnál lezárul.

A helyzet az, hogy ezen csak mi tudunk változtatni: maguk otthon, én meg itthon. Már ha akarjuk, hogy legyen Székelyföld.

Mert jelenleg Románia van, már amennyire van, mindenesetre december elsején ünnepli a százéves születésnapját. Mondanám, hogy ez az ő bajuk, de ez a mi bajunk is. Száz évvel ezelőtt Erdélyt és benne Székelyföldet megszerezték maguknak. De a legnagyobb kárt nem ezzel okozták Székelyföldnek. Hanem azzal, hogy ötven évvel ezelőtt, 1968-ban megyésítettek. És mi ezt elfogadtuk, átálltak a fejünkben a váltók. Azóta nem székelyek, hanem Hargita megyeiek, Kovászna megyeiek, Maros megyeiek vagyunk, székelyek csak Kolozsvártól arrafelé, ha elcsángálunk.

Ötven év alatt sikerült a mi fejünkben lerombolni mindazt, amit ősapáink ezer esztendeig éltek.

Azért sikerült, mert mi ezt hagytuk. És ez elég jó alap arra, hogy elgondolkodjunk azon, mi lesz, ha a következő ötven évben nem kapjuk össze magunkat.

Először talán fejben kellene változni. Az Erdélyi Médiatér Egyesületnél ezért döntöttünk úgy, hogy nem udvarhelyi, vagy csíki, vagy gyergyói, vagy vásárhelyi újságot csinálunk, hanem székelyföldit. És nem székely médiavállalatot építünk, hanem erdélyit.

Mi tényleg úgy gondoljuk,

hiszünk abban, hogy Székelyföld egy és oszthatatlan.

Ezért nem vagyunk „függetlenek és objektívek”. Nem nézhetünk úgy Székelyföldre, mintha székelyföldönkívüliek lennénk. Nem lehetünk függetlenek attól a közösségtől, akiknek és akikről szólunk, és nem lehetünk objektívek sem, ha ezt a közösséget erősítenünk és védenünk kell. Ezért vagyunk a világon. Hogy mindannyian otthon legyünk benne.