Könnyfakasztás erőszakkal
Aligha volt valaki, aki napközben megjósolta volna, hogy Bukarestben augusztus 10-én éjjel oszlatás lesz. Ám sötétedés után, szinte egyik pillanatról a másikra háborús színtérré változott az a tér, ahol alig tíz perccel korábban még gyerekek, idősek, nők békésen tüntettek. Helyszíni riport.
Amikor déli 12 órakor kimentem az Egyetem térre, még alig pár tucatnyi, diaszpórából és Nagyváradról érkezett tüntető skandált, a csendőrök pedig kicsit unottan távolról figyelték őket. Minden úgy indult, mint egy olyan tüntetés, amilyen lassan normálissá válik a romániai hétköznapokban.
Pedig az aggasztó előjelek – így utólag visszatekintve – már megvoltak: a csendőrség sajtótájékoztatóján elhangzott, hogy amennyiben a tömeg agresszívan akar vagy fog viselkedni, a rohamcsapatok fel fognak lépni, és minden rendelkezésükre álló eszközt bevetnek majd. Ez azonban nem tűnt többnek annál, mint amit amúgy is nyilatkozni szoktak egy-egy tüntetést megelőzően, habár az a hír, hogy a csendőrség kiadta a 4-es fokozatú vörös kód jelzést – ami azt jelenti, hogy a szabadságon lévő és a közelben lakó, szolgálatban nem lévő állománytagokat is behívják szolgálatra – figyelmeztető jel lehetett volna.
Ahogy azt az öreg nénit is félvállról vettem, akivel akkor találkoztam, amikor az Egyetem térről (Piața Universității) haladtam a Győzelem tér (Piața Victoriei) felé. Mivel tüntetőnek nézett,
megállított és figyelmezett, hogy a mellékutcákban iszonyatosan sok a rendfenntartó, és este itt vérontás lesz.
Tudtam, hogy az idősebb bukarestiekben még mindig elevenen él a bányászjárások emléke, így aztán nem tulajdonítottam ennek sem nagyobb jelentőséget, biztos voltam benne, hogy a 21. században a csendőrség kezelni tud majd egy pár tucatnyi focihuligánt, és nem fog egy békésen tüntető, közel százezres tömeget erőszakkal feloszlatni.
Délután négy órakor a Győzelem téren még alig kétezren voltak, egy emelvényről szónokoltak különböző, a diaszpórából hazaérkezett emberek a többieknek, a kormány lemondásának és az új választások kiírásának követelésében ki is merült a politikai óhajuk megnyilvánulása. Több tucat tüntetővel beszélgettem, közös vonásként pedig feltűnt, hogy
igazság szerint senki sem tudja, hogy minek kéne történnie, abban viszont biztosak, hogy a jelenlegi kormány nem maradhat a helyén, mivel tagjai közül többen érintettek büntetőeljárásokban, illetve elmarasztaló ítéletek születtek ellenük.
{K1}
Az igazságügyi reform néven elhíresült intézkedéscsomag ellen szólaltak fel a legtöbben, illetve a beszélgetés során mindegyik tüntető kifejezte óhaját, hogy szeretné, ha végre Románia is úgy nézne ki, mint a fejlett nyugati országok. Vagy legalább elindulna azon az úton, amelyik autópálya-építéseket, modern és jól működő egészségügyet, adekvát oktatást jelent, azonban – és ez szintén közös vonása azoknak a gondolatoknak, amelyeket tudomásomra hoztak – a jelenlegi ellenzékben sem bíznak, hogy ezeket a követeléseiket teljesíteni tudná.
Összességében a politikai osztályban való keserű csalódás és mély kiábrándulás jellemezte őket.
A nagyváradi származású, Milánóban élő Florin elmondta, ő nem is feltétlenül a kormány lemondásában látja a helyzet megoldását, hanem abban, hogy a kormány vonja vissza azokat a rendeleteit, amellyel a büntetőügyeseket próbálja mentegetni, illetve tegyen le erről a szándékáról, és adjon nagyobb teret a PSD-n belül is azoknak, akik szakértők, és ne a Dragneához való hűség legyen a fő szempont, amikor minisztereket neveznek ki. Kérdésemre, hogy tudna-e példát mondani olyan PSD-s politikusokra, akiket elfogadna, vagy akikkel legalább megbékélne, Sorin Grindeanut említette...
{A}
Este hét órára viszont már dugig telt a Győzelem tér, a környező mellékutak is tömve voltak tüntetőkkel, de minden békésnek tűnt. Skandáltak, egymással beszélgettek, majd ismét skandáltak, és
semmi jele nem volt annak, hogy itt a tömeg bármiféle agressziót akarna elkövetni.
A hangulat akkor kezdett el igazán fokozódni, amikor besötétedett. Noha már délután öt felé is akadtak rendbontók a tüntetők között, az ember az gondolhatta, hogy a rendfenntartó erők tudják kezelni a helyzetet, illetve az a pár tucat focihuligán külsejű alak majd feloldódik a több tízezres tömegben.
Nem így lett: sötétedés beálltával egyre bátrabbak lettek a huligánok, egyre többször provokálták a csendőröket, a tömeg és a sorfal közötti fémkordont pedig apránként lebontották. A karhatalmi erők – némi könnygázzal való lefújáson kívül – pedig nem tettek semmit, holott
már ekkor ki lehetett volna emelni a hangosabb provokátorokat, balhézókat.
Így aztán a tömeg és a csendőrök között már nem volt fémkordon, a huligánok egyre közelebb merészkedtek hozzájuk, néha kicsit ütögették a pajzsukat, az emelvényről a szónok pedig hol nyugalomra szólított fel, hol azt magyarázta, hogy a rendfenntartóknak nem szabad útját állnia annak a tömegnek, amelyik a kormány épületébe akar itt és most bemenni. Ilyenkor pedig
a tömeg hangos pfujolásba kezdett, szidta a csendőröket, megindultak előre, majd jött a könnygáz, amivel a rohamcsapatok nem spóroltak, így aztán ki is ürült a tér, hogy pár perccel később ismét visszafoglalják azt a tüntetők.
Ezt a történetet még eljátszották kétszer vagy háromszor, amíg beindult a nagy és véglegesnek szánt oszlatás. A Győzelem tér és a Lascăr Catargiu sarkán álltam, amikor a tér felé tartó három, rendfenntartókat szállító mikrobuszt körbevette a tömeg. Bár először úgy látszott, a konvoj enged a tömeg nyomásának és visszavonul, valójában a hátunk mögül nagy sebességgel megérkező mintegy harminc főnyi rohamcsendőr felszorította a tömeget a járdára, így nyitva utat a mikrobuszoknak. Ekkor azonban
kitört a csata: többen dobálni kezdték őket, az első mikrobusz útjába feküdtek páran, akiket egy csendőr gumibotozással állított fel, majdhogynem szó szerint értve feldobta őket a járdára
– ezzel csak még jobban felpaprikázva a hangulatot. Időközben a Győzelem teret elkezdték kiüríteni, lovasroham indult a Kiseleff sugárút felé, vízágyú, iszonyatos mennyiségű könnygáz és petárdák –
háborús színtérré változott az a tér, ahol alig tíz perccel korábban még gyerekek, idősek, nők békésen tüntettek.
A Győzelem tér kiürült, a környező mellékutak torkolatánál álltak fel a rendfenntartók, ezeken a helyeken kisebb csaták kialakultak még, de a tömeg nagy része ekkor már vagy hazaindult, vagy annyira szétszóródott, hogy esély sem maradt az újrarendeződésre. Mindenki arcán ott ült a döbbenet: miért? Hogyan történhetett ez meg?
A kérdés jogos: személy szerint ott álltam a tömeg elején – még a nagy oszlatás előtt –, a sorfaltól alig egy méterre, és láttam: a focihuligán külsejű személy, aki a csendőrökkel próbált szórakozni, egyedül volt, körülötte egy jó két-három méteres kör szabadon. A békés tüntetők nem keveredtek velük, így aztán semmi erőfeszítésbe nem tellett volna, hogy kiemeljék a hangadókat, ehelyett néha fújtak egy adag könnygázt, amiből nemcsak a balhézó, hanem a békés tömeg is kapott, illetve petárdákkal próbáltak ijesztgetni – kit is? A balhézó huligán ettől nem ijed meg, az nyilvánvaló, a békés tüntetőt pedig minek?
Azt hiszem, nyugodtan megállapíthatjuk: semmi sem indokolta azt, hogy a csendőrség ilyen mértékben alkalmazzon erőszakot, illetve minden feltétel adott volt, hogy a hangadókat kiemeljék, ezzel továbbra is békés mederben tartsák a tüntetést. Ki merem jelenteni,
semmi jelét nem adta annak a tömeg, hogy bármiféle erőszakos akcióba szeretne kezdeni.
Alighanem nem bocsátkozunk felelőtlen jóslatokba, amikor a péntek esti bukaresti erőszakos oszlatást politikai vízválasztónak nevezzük: ehhez az eseményhez ugyanis minden politikai erőnek viszonyulnia kell, és a viszonyulása jelentős mértékben határozza meg azt, hogy a következő választásokon kikre számíthat majd.