Nagy Imre kortársai körében: kutatás és számvetés
Aba-Novák Vilmos, Nagy Imre és művészbarátaik címmel nyílik kiállítás csütörtökön 18 órától Csíkszeredában, a Csíki Székely Múzeumban. A tárlaton 12 művész 66 munkája lesz látható.
A tárlat létrehozásáról annak kurátora, Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese lapunknak elmondta,
a csíkszeredai Nagy Imre hagyaték kurátorával, Szabó Andrással beszélgetve már korábban felmerült, hogy a zsögödi festőművészt méltó módon el kellene helyezni azok között a művésztársai között, akikkel együtt indult.
Nem kell méricskélni, hogy ki nagyobb művész, Aba-Novák Vilmos vagy Nagy Imre, Patkó Károly vagy Szőnyi István – mondta a szakember. Kifejtette,
Nagy Imre egy idő után nagyon visszazárt az erdélyi képzőművészetbe és kultúrába, törekedett arra, hogy életművét saját népének ajándékozza, ezért élete folyamán vissza is vásárolt egyes munkákat. Kortársai eközben a különböző aukciókon mozogtak, műveik magángyűjtőkhöz kerültek, a neveik külföldi kiállításokon forogtak, Nagy Imréé viszont nem, és ilyen módon ő a jelentőségétől messze lemaradva kicsit a székely festő, az erdélyi tájképfestő kliséje mögé helyeződött.
Ezért a mostani kiállítás egy kutatás és egy számvetés is – emelte ki a kurátor. Ismertette, nem a rendkívül gazdag csíkszeredai Nagy Imre-anyaghoz akartak hozzátenni egy-két húszas évekbeli művet az elsősorban magyarországiként ismert művésztársaktól, hanem arra törekedtek, hogy egy nagyon erős anyagot állítsanak össze. „Erre lehetőség is volt és a legerősebb húszas évekbeli úgynevezett neoklasszicista anyag környezetébe tudtuk beilleszteni Nagy Imrének az adott korszakban készült műveit.
Nagy Imre, Aba-Novák Vilmos, Patkó Károly, Szőnyi István és a fiatalon elhunyt Korb Erzsébet rajzolják ki a húszas évek ezen korai időszakát, amikor a világháború után és a korábbi évtizedek formabontó »izmusai« után ez a generáció arra törekedett, hogy egy klasszikus művészetet hozzanak létre, de nem úgy, hogy másolják a mestereket, hanem inspirációt merítenek a régi művészetből” − ismertette Szücs György.
Arról, hogy mennyire illeszkedett Nagy Imre művészete kortársai sorába, azt mondta, van néhány olyan mű, hogy ha nem olvasnánk az aláírást és a képcédulát, akkor összekeverhető lenne a stílus.
A tárlat összeállításánál törekedtek is arra, hogy ezt az általános, Európában megragadható stílust megmutassák. Jellemzői a vaskos festésmód, a sajátos irányból érkező, spirituális vagy belső sugárzást mutató fény, a keresett, teátrális pózok, az önarcképekben megmutatkozó művészi öntudat.
Később, amikor például Szőnyi István Zebegénybe, Nagy Imre pedig Zsögödbe költözik vissza, megszakadnak a kapcsolatok és egész más irányt vesznek a művészek − jelzésszerűen ezt már ezen a kiállításon is látjuk − az eredeti stílust pedig leginkább Nagy Imre őrzi meg. A kiállításon utalásszerűen jelen van a nagybányai művésztelep is, mint minden modern magyar festészeti irányzat eredője: a kiállított művek szerzői közül sokan jártak Nagybányán, a későbbiekben viszont nem ez a fajta kötődés jellemző rájuk, az itt látható tájfestészetben megfigyelhető az eltávolodás a nagybányai mesterektől.