Teljesült Nagy Mária álma: szülőfalujában léphetett fel
„Amikor a Notre Dame előtt álltam, a remetei templom jutott eszembe, amikor a Nílust láttam, a Marosra gondoltam” – vallotta be szülőfaluja lakosságának Nagy Mária, hogy ő mindig is hazavágyott. A húsvét másodnapi koncertje számára egy ötvenéves álom valóra válását jelentette, de a közönségnek is felejthetetlen marad.
Tavaly múlt hatvan éve, hogy Nagy Mária megszületett Remetén, és idén ötven éve annak, hogy egy szülői bálon énekelt, harmonikázott. Fél évszázad elteltével újra Remetén lépett fel. Ami e kettő között volt, az Nagy Mária eddigi élete. Nyolcadik osztályos volt, amikor szüleivel Csíkszeredába költözött, a folk zene mellett a pop világát ízlelgette. Egy belső hang súgta, a remetei kislány egyszer rivaldafénybe fog kerülni. Különleges hangjára felfigyelt Adrian Paunescu, aztán további fellépési, képzési lehetőség is megadatott számára.
Magyar nyelven jelent meg kislemeze az átkosban, amikor azt is megszabták, hogyan mozogjon, mibe öltözzön a színpadon. Egy hónapos szerződéssel ment Kairóba, ahonnan aztán nem volt visszaút. A Ceaușescu-éra egyre szigorúbb szabályai között nem tudott volna élni az énekesnő, külföldön azonban sztárként ünnepelték, a világ nagyjai hallgatták koncertjeit. A rivaldafényből és tapsviharból azonban mindig idegen helyre ment aludni, szállodákban éjszakázott,
öt bőröndben volt az élete.
1997-ben „szegre akasztotta a mikrofont”, férjhez ment, és létrehozta azt, amire a világon a legbüszkébb: megszülte Júlia lányát. Ma Gárdonyban él, szomszédai a legközelebbi hozzátartozói: testvére és édesanyja. A remetei fellépésre édesanyja és lánya is elkísérte.
{A}
– mondta nagy Mária húsvét napján. Mindent átgondolt, alaposan megszervezett, hogy a másnapi koncert és közönségtalálkozó tele legyen a legszebb meglepetésekkel. Aztán ő lepődött meg, ugyanis úgy megtelt a színházterem, hogy állóhely sem maradt, egy-egy széken ketten is ültek, ráadásul a legközelebbieknek csak a színpadon, a függöny mögött maradt hely.
Nagy Mária visszarepített 1968-ba, székely ruhában, népi zenekari kísérettel énekelt magyar, román és cigány nótát, majd a remetei himnuszt énekelte a telt háznyi közönséggel együtt. Az est folyamán Barabás Zsófia beszélgetőtársával mesélt életéről, dallal kötve össze az epizódokat, meghívottakkal színesítve a programot. Három kislánnyal csendült fel az Egy kis játék, Laczkó Kata az Allelujával kápráztatta a közönséget. Ő az a tizennégy éves kislány, aki levelet írt Nagy Máriának, hogy szeret énekelni, de első fellépése nem volt sikeres. Hallgassa meg a felvételt, adjon tanácsot. A kisfilm meghatotta Máriát, üzent is a kislánynak: nem csak szeret, tud is énekelni, és szívesen látja a remetei koncertjén.
Aztán a székelyruhás legényke locsolóversén felbuzdulva, Mária unokatestvére is színre lépett a hervadás meggátolásáért, hogy aztán az „élet értelme”, Júlia zongorázza saját szerzeményét. Nagy Mária lánya volt, akitől tehetségre szert tegyen, zenét szerez, zongorázik, verset ír és fest is. Azt mondja, mindez együtt határozza meg őt, ezért nehéz a pályaválasztás, mert egyik részéről le kellene mondania. Gárdonyból érkezve saját készítésű Gárdonyi Géza portrét hozott ajándékba Remete közösségének, nem tagadva, igen büszke édesanyjára, és a remetei csend is alkotói lelkének kedveskedik.
Nagy Mária immár rocknagymamásan érkezve vissza a színpadra szintén ajándékot vehetett át: a község polgármestere, Laczkó-Albert Elemér egy, a községközpontról készített, berámázott Balázs László-fotót adott neki ajándékba, biztatva, jöjjön máskor is haza, ne csak a képen lássa szülőfaluját. A koncert elején és végén is érett Eszenyőben a sáté, énekelt mindenki egyszerre, sírtak Máriával és nevettek fanyar humorán. Teljesült egy álom, de máris van következő: cd-t szeretne kiadni az énekesnő, azzal is megajándékozná azokat, akik húsvét másodnapján kinyilvánították, nagyon szeretik. Ígérte, haza-hazatér még, a továbbiakban is szívesen ad karitatív koncerteket, amint ez alkalommal is első szóra pártolta a kezdeményezést, hogy egy remetei fiatal javára gyűjtsenek adományokat.
Könnyezve fogadta a virágcsokrokat, őt éltető ismerősöket, azokat is, akik távolabbról az ő tiszteletére érkeztek Remetére. Sírt és nevetett Nagy Mária, bevallva: „ha tudtam volna, ennyire várnak haza, hamarabb jövök”, és egy üzenetet is megfogalmazott, amely nem csak az előadói pályára készülőkhöz szól: „A siker nem minden, a kudarc nem végzetes. Fel kell állni, ez a bátorság!”