Ha elmennek az ellenfelek is, mondd, mi lesz velünk?

Egy. Sosem voltunk barátok, de ellenségnek sem tudtam tekinteni, legfeljebb kemény ellenfélnek még akkor is, ha nem azonos súlycsoportban játszottunk. Többnyire a helyhatósági választások kampányaiban „ütköztünk”, s akkor sem közvetlenül. De minden általunk megnyert választás után (volt vagy három), még ha csak futólag is, de gratulált. Nem tudom most már megkérdezni, hogy valóban elismerően-e, de kimondta! A „kisvakarcsnak”, ami lehettem anno, s ami – sokak szerint – ma is vagyok. Tetszik vagy sem, de elismerésnek hatott még akkor is, ha netán puszta gúny volt.

Kettő. Sosem dolgoztam neki, mert úgy hozta a sors és az eltérő ideológiai meggyőződésünk (is!), hogy sose kerültünk egy politikai térfélre. Maximum megnemtámadási szerződés lépett néha érvénybe, s az is hallgatólagos, hiszen neki – jó esetben – sejhaj voltam a nóta végén. Ha. Utolsó interjúnk alkalmával mégis tudott úgy értekezni velem, hogy önnön fontosságom súlya majdnem agyoncsapott. Utólag persze rájöttem, hogy kiválóan manipulál(t), s most az egyszer nem pejoratív értelemben használom a kifejezést.

Ott volt a „szeren”, rendkívül intelligens volt, s gyakran fordult elő, hogy észre sem vetted, s úgy megküldött, hogy a fal adta a másikat. Keveseknek adatik karizma. Neki megvolt.

És ismerek még egy politikust Székelyudvarhelyen, aki azért lett „valaki”, mert Verestóy Attila leállt vele háborúzni.

Kisgömböcöt éppen ellenfele, azaz a szenátor hozta helyzetbe azzal anno, hogy komolyan vette. Egy kis malíciával mondhatnám azt is, hogy azzal tett(e) naggyá, hogy ellenfelének választott(a).

Három. Ez nem óda Verestóy Attiláról. Nem is nekrológ. És igen, sok mindent vélek elhibázottnak azokból, amiket Verestóy Attila politikusként, szenátorként, üzletemberként, egyszóval csatába küldött „nehéztüzérségként” tett. Mégis, jó volt tudni, hogy van. Mert ha eltűnnek az igazi ellenfelek is, mondd, nélkülük mi lesz velünk?

Négy. Távozásával kevesebbek lettünk. Én mindenképp!

{K1}