Ahol mindenki egyenlő volt: adventi vacsorát tartott a Telefonos Szeretetszolgálat
A Telefonos Szeretetszolgálat harmadik alkalommal hívta közös adventi vacsorára Marosvásárhely szerényebb körülmények között élő családjait, a kisnyugdíjasokat, és üzletembereket, tehetősebb marosvásárhelyieket.
Megtelt a Mobex étterem, ahol igazi ünnepi hangulatban töltötték az estét a harmadik Adventi szeretetvendégség résztvevői.
Nem a szegények vacsorája volt ez, hanem az ünnepi találkozásoké, beszélgetéseké. Talán ez is volt a rendezvény lényege, az egymásra hangolódás, a beszélgetés, amely rengeteg lehetőséget rejt önmagában.
Sokszor csak a megfelelő időben történő beszélgetésre van szükségünk ahhoz, hogy az életünk gyökeresen megváltozzon.
Már az étterem ajtajában feltűnt a sok mosolygós önkéntes, akik nem arra voltak kíváncsiak, hogy van-e foglalásunk, honnan jöttünk, kik vagyunk, hanem csak kedvesen fogadva közölték, hogy bárhol helyet foglalhatunk. Így kerülhetett egy asztalhoz az üzletember és a kisnyugdíjas, az újságíró és a tanár, vagy a sikeres vállalkozó és a munkanélküli fiatal.
Itt mindenki egyenlő volt, s nem csak a szó demokratikus értelmében, hanem lelki értelemben is, hiszen legtöbben nem tudták a másikról, hogy kicsoda, mit hagyott otthon, egyáltalán van-e otthona.
Talán csak Sajó Norbert, a Telefonos Szeretetszolgálat vezetője és kollégái ismertek mindenkit, hiszen ők küldték el valamennyi résztvevőnek a meghívót. Miután a szervezet vezetője köszöntötte a vendégeket, a mezőkölpényi Élővíz zenekar dalai nyitották meg a rendezvényt, akik közös éneklésre biztatták az ünneplőket.
– hangzott el a reformátusok jelmondata, amelyet az együttes buzdítására az egybegyűltek el is mutogattak, hogy még hangsúlyosabb legyen a lényeg. Sőt, Bethlen Gábor válaszát is beleszőtték: „senki, bizonyára senki.” A gyermeki lélek legtöbb vendégből elő is bújt, és lelkesen tárták karukat az ég felé. A zenekar műsorát követően Lőrincz János református esperes tartott áhítatot, és egy kolozsvári fúvóskvartett szimfonikus zenét játszott. A szervezet beszámolóját és a szeretetszolgálat adventi vendégségeinek elengedhetetlen mozzanatát, a tombolahúzást a Csendes éj közös eléneklése követte.
A vacsora ingyen volt, és nem is akármilyen vacsorát tálaltak fel az étterem dolgozói!
Az asztalokat roskadásig megpakolták gyümölcsökkel, aprósüteményekkel, majd az erdélyi karácsonyi vacsorák elengedhetetlen főételét, töltött káposztát szolgáltak fel a vendégeknek.
A tizenöt lejes menü árát idén magánszemélyek vállalták fel, akik között üzletemberek és kisnyugdíjasok is voltak, ki-ki a maga pénztárcájához mérten támogatta egy vagy akár száz menüvel a szeretetvendégséget. Volt olyan asztaltársaság is, akik többen ismerték egymást, mert ugyanabból a lépcsőházból érkeztek. Az az idős hölgy is a szomszédaival érkezett, aki azt mesélte nekünk, még sosem volt ilyen rendezvényen, de örült a meghívónak. A legtöbbet az ételre költ ebben az időszakban, mint mondta, akárcsak Szabó Katalin és férje, Tibor, akik arról meséltek nekem, hogy kevés pénzből élnek, de ajándékozni mindig szoktak karácsonykor.
– mondta mosolyogva Katalin, férje, Tibor pedig tudta, miről beszél felesége, helyeslően bólogatott mellette.
Kíváncsi voltam arra, hogy a tehetősebbek is ételre költenek ilyenkor a legtöbbet, vagy a vastagabb pénztárca más prioritásokkal jár. Sajó Norberttől megtudtam, hogy ki volt az este főtámogatója, azaz, aki a legtöbb menüt fizette, és megkértem a marosvásárhelyi üzletembert, meséljen nekem egy kicsit magáról, illetve arról, hogy miért volt ilyen bőkezű idén a Szeretetszolgálattal. Lőrincz Attila ma sikeres vállalkozást vezet Marosvásárhelyen, de nem volt mindig ilyen kegyes az élet hozzá. Nyolcéves volt, amikor elvesztette édesapját, édesanyja pedig nem tudta kihez forduljon segítségért. „Nekem is nehéz gyerekkorom volt, édesapám nyolcéves koromban halt meg, öcsém négyéves volt, nővérem 12 éves, és nem tudok arról, hogy akkor lett volna ilyen segítség, mint a Telefonos Szeretetszolgálat, az egyház, alapítvány vagy bármi más részéről.
– mesélte el szerényen az üzletember, aki úgy véli, a szeretet és a család melege a legfontosabb ilyenkor, az hogy hitben, szeretetben és békességben tudjanak együtt lenni. Kérdésemre, hogy mire költ ilyenkor a legtöbbet, azt válaszolta, sosem gondolkodott el ezen, de úgy érzi, adakozásra költ karácsony előtt a legtöbbet, aki nem csak üzletemberként, de magánszemélyként is jó szívvel segítette a szeretetvendégség megvalósítását.
A vacsorán összegyűlt adományokat a menedékszoba megvalósulására tette félre a Telefonos Szeretetszolgálat, amelyet az új székhelyükön terveznek megnyitni, és egy-három éjszakára nyújtana ingyen szállást első sorban a szemészetről kijövő, műtéti beavatkozás után lévő vidékieknek.
A szeretetvendégség után kisnyugdíjas, munkanélküli és üzletember is haza ment, és ha nem is változtatta meg egyikük életét sem az adventi vacsora, de talán kicsit többek, kicsit békésebbek lettek mindannyian.