Szinte senki nem hitte, hogy ilyen hamar elkészül a templom
Ötödik újonnan épített templomát szentelte fel vasárnap a reformáció ötszázadik évét ünneplő erdélyi egyházkerület. A Maros megyei Kerelőszentpálon másfél évvel ezelőtt döntöttek a templomépítés mellett. Az idén tavasszal elkezdett építkezést alig fél év alatt sikerült befejezni.
Egy találós kérdéssel kezdte az Úr asztalánál tartott ünnepi beszédét Lőrincz János, a Marosi Református Egyházmegye esperese. „Hány református templom van Kerelőszentpálon?” – fordult a gyülekezethez. Százhatvanegy – érkezett a válasz az Istenháza különböző sarkaiból. Vasárnap reggelig még csak 159 tagot számlált a közösség,
a templomavató viszont a 160. lélek, a kis Márk keresztelésének felemelő momentumával kezdődött.
Prédikációjában Kató Béla püspök arra intette az ünneplő szentpáliakat, hogy a kőből és fából készült templomuk mellett mindannyian legyenek két lábon járó templomok, hogy az áldás völgyévé változzon körülöttük minden. „Úgy kell idejönni, mint gyermeknek az atyához. Amikor a közösség megjelenik a templomban, Isten elé kell vinnie a legfontosabb gondolatát, de ide kell hoznia örömét, bánatát” – hangsúlyozta Kató Béla.
A gyarapodó gyülekezetet jellemezve, a püspök kiemelte, hogy a szentpáli reformátusok igencsak érezhetik Isten szeretetét és közelségét. Nem véletlen, hogy ilyen rövid idő alatt, tavasztól őszig, vetéstől aratásig, a szűkössé vált imaházuk helyett sikerült felépíteniük egy rendkívül csinos és ízléses templomot, amely mögött a magyar ház is helyet kapott.
Szászfenes, Sepsiszentgyörgy, Décsfalva és Sándortelke után Kerelőszentpál az ötödik erdélyi település, ahol a reformáció ötszázadik évében új templomot sikerül építeni.
„Nem tudom, ha valaha épült ilyen gyorsan templom, Isten viszont megmutatta, hogy a kerelőszentpáliakkal van” – tette hozzá a püspök.
A kisebb csodában az egyébként rendkívül lelkes hívek sem hittek sokáig. A szentelés előtti napokon jóformán még járda sem vezetett a Nagy J. Attila által tervezett templomig, és a falak közt is akadt bőven éjszakába nyúló „csiszolnivaló”.
Másfél évvel ezelőtt Csorbai Loránd lelkipásztor és Simon István polgármester négy-ötesztendős építkezési ciklusban gondolkodtak, míg egy szép napon a magyar kormány szeme is megakadt a szentpáliak tervén. Ettől kezdve az események felgyorsultak, az utóbbi hetekben pedig valósággal pörögni kezdtek. „Egy csodának vagyunk a részesei; egy olyan csodának, amely még most sem tudatosult bennem – mondta köszönő beszédében a fiatal lelkész. – Annyira boldog vagyok, hogy azt ki se tudom mondani.
Mondandóját a községi elöljáró is megerősítette, belátván, hogy amikor 2016 tavaszán tervükkel Kolozsváron a püspök elé álltak, ők maguk sem hitték, hogy 2017. november 12-én megkondulnak a szentpáli harangok. A számos akadály leküzdése után, a gyülekezet lépésről lépésre vált egyre magabiztosabbá. „Amikor a falakat raktuk, éreztük, hogy minden egyes tégladarabban van szeretet, van lélek” – mesélte a polgármester. Mint ahogy ismét van élet abban a viharban derékba szakított fenyőfában is, amely a tavaly nyárig a szomszéd falu, Magyardellő templomának udvarán állt.
A kettétört fenyő és gyökerei ma a szentpáli Istenháza egyik ékessége, az Úr asztalának a talapzata.
A szinte egyenlő arányban magyarok, románok és cigányok lakta faluban ezelőtt száz évvel mindössze egy-két református családot tartottak számon. Pedig 1649-től közel egy évszázadon keresztül Kerelőszentpál magyarsága szinte egytől egyig Kálvin útját követte. A 18. század derekán, 1740-ben a római katolikus Haller Klára grófnő és a „gyengélkedő” református pap hatására a lakosság nagy része visszatért eredeti hitére. A gyülekezettel együtt a templom is visszakerült a katolikusok tulajdonába. A református közösség csupán a második világháború után kezdett el dinamikusan növekedni. 1978-ban egy kis lakóházat vásároltak és alakítottak imaházzá, 2015 után azt szerették volna felújítani és bővíteni. „És ekkor mertünk egy nagyot álmodni. Ekkor fogalmazódott meg az a gondolat, hogy mi lenne, ha egy templomot és egy közösségi magyar házat építenénk az imaház helyére” – tekintett vissza a közelmúlt történeteire Csorbai Loránd. Egy olyan templomot és közösségi házat, amelynek védőbástya szerepet szántak.
{K1}
{A}