Vadkárokról, objektíven
Nem hivatalos, de objektív vadkárfelmérést végez egy kutatás kapcsán a gyergyószentmiklósi Farkas Attila. A doktori disszertációján dolgozó okleveles vadgazdamérnök most a háttérben rejlő okokról szól.
A vadfajok legfontosabb élőhelytípusa az erdő, de időszakosan a mezőgazdasági területek preferenciája is kimagasló. Az agrárkörnyezetben viszont a vadfajok helyváltoztatásukkal és táplálkozásukkal a terület művelőjének kárt okoznak. A helyváltoztatás, taposás révén elsősorban minőségi kárt okoz, a táplálkozás viszont mennyiségit is, csökkentve a területegységről betakarítható terményt.
A mezőgazdászok által elszenvedett károk mértékének és a tendenciák alakulásának időbeli vizsgálatához alapvetően jó módszernek tűnik a hivatalos vadkárfelmérések adatainak feldolgozása. Azonban – a ragadozók által haszonállatokban okozott károkhoz hasonlóan – a mezőgazdasági vadkárok hivatalos adatai sem mutatják a realitást. A főként közösségi média útján közzétett, látszólag növekvő esetszámok ellenére a károsult gazdák beszámolói szerint
a vadkáresetek hivatalos száma azért nem növekszik, mert egyszerűen nincsenek bejelentve.
A bejelentés elhanyagolásának oka pedig a jelenlegi kártérítési rendszerben való bizalom teljes hiánya. Ez az aggály nem teljesen alaptalan. A vadkárok rendezéséről szóló jogszabály nem megfelelő sem a jelenleg érvényben lévő, sem a közvita során valahol elakadt módosított formájában. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy legkevesebb három különálló intézmény képviselőiből álló bizottság állapítja meg a kár mértékét, a kárt okozó vadfajt, a kár pénzben kifejezett értékét és a kártérítési felelősséget. Mindezt abban az esetben, ha a gazda az érvényes szabály szerint a kár felfedezésétől számítva 24 órán belül, vagy a közvita alatt lévő tervezet szerint a kár bekövetkeztétől számított 48 órán belül bejelenti. Az ilyen korlátozó jellegű határidők már elrettentő jellegűek, hisz valamely sasszemű „szakértő” könnyedén lerendezheti a procedúrát azzal, hogy a kárkép nem friss, ami megkésett bejelentésre vagy felelőtlen nyomon követésre utal, következésképp a kártérítési igény sem megalapozott.
Ugyanakkor, gyenge pont az is, hogy a kár mértéke nem világos módszerek szerint van becsülve egy bizottság által, a bizottsági tagok egyéni szakmai és jogi felelőssége nélkül, a kármegelőzés feltételeinek maximális teljesítése pedig a felek számára nem egyenrangú.
A gazda gyakorlatilag – minden kétséget kizárólag – abban az esetben tett meg mindent a kár megelőzésének érdekében, ha a földjét bekerítette fizikai akadályt jelentő, megfelelő magasságú kerítéssel, amit még megerősített pszichikai akadályt is jelentő villanypásztorral,
a kerítés épségét biztosítandó, vagy pl. a medve átmászását megakadályozandó. Ami ennél kevesebb megelőző tevékenység, annak bizonyítása nehézkes.
A területileg illetékes vadászatra jogosult pedig, amennyiben az előző vadászidényben számára jóváhagyott kilövési keretet teljesítette és esetleg még néhány vadkárelhárító vadászatot is szervezett, amit kiadott engedélyekkel könnyedén bizonyíthat, már mentesül a kártérítési kötelezettség alól.
A kérdéskör mégis komplexebb, mint ahogy az első vizsgálatra tűnik. Alaphelyzetben kézenfekvőnek tűnhet, hogy a vadászatra jogosult fél kibúvók nélkül megtérítse a gazdáknak azt a kárt, amit vadászható fajok egyedei okoznak, hisz a vadászati tevékenység számukra még bevételt is generál. Ez a magyarországi vadkárrendezés adaptáció nélküli átvételével megvalósítható lenne, de ez esetben a jelenleg kétszereplős konfrontációk valószínűsíthetően a természetvédelem képviselői által legkevesebb egy új taggal szaporodnának, az egyéb következményeken túl. Ugyanis a vadászatra jogosultaktól abban az esetben várható el, hogy a vadállomány által okozott kárt megtérítsék, ha teljes hatáskörük van abban, hogy az általuk kezelt területen mekkora vadállomány létezzen. Ha ez adott, akkor a károk mérséklésének érdekében alacsonyabb egyedszámú állomány fenntartásában válnak érdekelté, így legalábbis első fázisban egy erőteljes apasztásra számíthatnánk. De
a legtöbb mezőgazdasági kárt okozó párosujjú patások (vaddisznó, gímszarvas és őz) a védett nagyragadozók legfontosabb zsákmányállatai is.
Továbbá kérdés az is, hogy mekkora állomány milyen mértékű valós kárt okoz. Egyáltalán elképzelhető, hogy ki lehet jelen körülmények között gazdálkodni a vadállomány által okozott kár ellenértékét, vagy kártérítési kötelezettség esetén a vadászatra jogosultak csődbe jutnának?
Ezekre a kérdésekre keresünk válaszokat a Gyergyószentmiklóson bejegyzett Ökoszisztéma Menedzsment Egyesület (ÖME) civil szervezet intézményi hátterével és a tagok szakmai ismereteivel annak érdekében, hogy a vadon élő állatok és az ember közötti konfliktushelyzetek kezelésére megfelelő, átfogó jellegű javaslatokat tudjunk tenni. Ehhez
első fázisban egy reális helyzetkép feltárására van szükség.
2017 júliusában a károsult gazdák kérésére kezdődtek el a Gyergyói-medencében az objektív előzetes vadkárfelmérések. Ezek a munkálatok nem egyenértékűek a hivatalos vadkárbecslésekkel, és nem is a hivatalos vadkárbecslések pontosságának vizsgálatára irányulnak. A sok be nem jelentett káreset miatt nagyon szűk is az átfedés a két tevékenység között, az ÖME tevékenysége és a vizsgálat során rögzített jegyzőkönyvek nem pótolják a jogszabályi vadkárbecslést.
Jelen bevezető figyelemfelkeltő cikkel a gazdákat arra kérjük, jelentsenek be minden káresetet, annak érdekében, hogy a hivatalos adatok közelítsék a valóságot, függetlenül a kártérítésben való bizalom fokától, és akár jelentik hivatalosan, akár nem, a gyergyószéki olvasók értesítsék a kezdeményezőket a Gyergyói Hírlap szerkesztőségében megtalálható elérhetőségeken. Felelős vadgazdák elvégzik azt a tevékenységet, amely a jogszabályok által számukra kötelező, s ha a gazdák is eleget tesznek a vadkármegelőzési kötelezettségeknek, úgy a kártérítési kötelezettség jelenleg a Román államot terheli. Hogy az államtól pénz mikor jön, az egy talány, de egyelőre legalább szülessenek jogos követelések.
Farkas Attila vadgazdamérnök