Ez nem csak értelmiségi picsogás

Az a jó a városnapokban – ha az idő nem fog ki teljesen rajtunk –, hogy mivel majdnem mindenki kimozdul valamilyen neki tetsző rendezvényre, alkalom nyílik olyanokkal is szót váltani, akikkel különben ritkán tesszük, tehetjük.

Az Udvarhely Napok szervezői tematikusan is csoportosították az eseményeket idén, így a nagyszámú civil-szakmai részvétel azt is biztosította, hogy Székelyudvarhely és vonzáskörzetének „krémje” előadóként, vendégként is felvonulhasson a rendezvényen.

Nyilván a városnak még szoknia kell, hogy ez már nem az a miccses-sörös-giccses piknik, mint amihez többnyire eddig szoktunk városünnepeken.

Hasunk ünneplése mellé társulhat némi szellemi táplálék is, hacsak nem a Móricz Zsigmond-novellában is megénekelt kisjánosok vagyunk mindahányan.

Kis Jánosok, most nem érdekeltek, de több olyan értelmiségivel, szakemberrel, vállalkozóval is beszélgettem, akit a szíve húzott (haza) Udvarhelyre, mert úgy érezte/érzi, megérdemel némi esélyt ez a vidéki kis- vagy szülőváros akár a kolozsvári, budapesti Kánaán ellenében is. Olyanokról beszélek, akik döntését nem egzisztenciális okok vagy az anyagiak befolyásolták elsősorban, hanem az érzelmi kötődés: a kihívás, hogy sikerülhet-e (tapasztalatukkal, szakmai tudásukkal) gyarapítani ezt a közösséget és régiót. Rossz hírem van:

többeknek fogytán a türelmük.

Először azt hittem, hogy ez csak amolyan szokványos értelmiségi picsogás, hogy jaj, mi vagyunk a meg nem értett zsenik, de aztán aludtam rá egyet. És tényleg baj van.

Udvarhely hozza a formáját, és arra kényszeríti a szóban forgó, „messziről” (haza)jött szakembereket, hogy értelmetlen és érdemtelen meccseket, mérkőzéseket vívjanak abban a pocsolyában, ahol mi, már szinte önkéntelenül, a gumicsizmát emeltük népviseletté. Olyanokat kényszerítünk kisded, uram bocsá’, provinciális játszmáinkba, akik már rég lecsapoltak egy-két mocsarat, sőt túl vannak már néhány tengeri csatán is, melyeket ott vívtak, ahol már nem elég az autóbelsőből összetákolt udvarhelyi/székely soson (= románból „honosított” gumicsizma).

Kedves kis döntnökeim, akik közül többen kizárólag nyelvcsapásaik jogán bitorolják a helyi bürokrácia csúcsait, és akikhez én is kötődöm valahogyan, hiszen együtt rúgtuk-rúgjuk a sarat abban a bizonyos pocsolyában, nos, picinyeim, itt az ideje el- és felismerni saját korlátainkat! Tolmács kell ide, közvetítő, aki

megvédi saját kisszerűségünktől mindazokat, akiktől remélni lehet, hogy egyszer nagypályások lehetünk,

akiknek nemcsak vízióik vannak saját szakterületükön, hanem rendelkeznek is azzal a tudással, amivel azokat meg lehet valósítani. Igen, tudatosan, tervezetten kell megmentenünk őket saját magunktól, ugyanis ők azok, akik nem a más f.szával verik a csalánt. Arra itt vagyunk mi, helyiek, elég szép számban…