Viccek Csíkkarcfalváról
Fülöp László nyugalmazott csíkkarcfalvi iskolaigazgató harmadik viccgyűjteményes kötete látott napvilágot nemrégiben a kolozsvári Metaforma kiadónál. A Székelyektől hallottam című könyv a gyűjtő szerint az elmúlt hatvan év legjobb vicceit tartalmazza.
Mindig is szeretett viccet hallgatni és mondani. Úgy véli, a viccet nem olvasni kell, hanem mondani és jól előadni – Fülöp László diákkora óta jegyezte a vicceket. Amikor csütörtökön Karcfalván találkoztunk, a kicsi noteszeit is megmutatta, amelyekbe annak idején lejegyezte azokat a vicceket, amelyek nagyon tetszettek neki. Nem is gondolt arra, hogy valamikor kiadja ezeket kötetben.
„2003-ban elmentünk Afrikába. Bukarestig mikrobusszal mentünk, amelynek a vezetője könyvterjesztő volt. Én végig az úton Bukarestig, majd visszafele is, de Afrikában is mondtam a vicceket. Akkor kezdett ő biztatni, hogy ezeket feltétlenül le kell írni. Aztán telt-múlt az idő, a fiamnak van egy kiadója Kolozsváron, ott adtuk ki az első kötetet 2008-ban.
Pillanatok alatt elfogyott az ezer példány.
Aztán még gyűjtöttem, mert nem tudtam elmenni a jó viccek mellett. Igaz, hogy ami nekem jó, lehet, hogy másnak egyáltalán nem, érdekes dolog ez a vicceknél. Tanulmányoztam enciklopédiát, az interneten is rengeteg vicc van, vicces könyv is nagyon sok kapható, de nekem ezek azért tetszenek, mert kimondottan székely szájízű viccek. A második kötet úgy született meg, hogy a madarasi kenyérgyáros mondta, ő támogat, és ki kell adni. A harmadik pedig az első kettőnek az anyagát is tartalmazza, de vannak benne újonnan gyűjtött viccek is. Azért születhetett meg, mert sok támogatója volt a kiadásnak, a főtámogatója a volt iskolatársam és azóta is barátom, Kurkó Árpád” – magyarázta a három kötetről a szerző.
Fülöp László úgy véli, a székely viccben fellelhető az úgynevezett székely leleményesség vagy a furfang. A kötetekben található viccek zömét nem ő írta, csak hallotta, igaz, van pár darab, amelyet megtörtént esetek nyomán ő maga írt. Úgy véli, a kötetekben található sok vicc nem az ő érdeme, csak az, hogy mivel szereti, leírta ezeket és kiadta. A gyűjtő arra is rámutatott, hogy
sajnos kezd kihalni a székely humor, mint ahogy sok minden, ami régebb hagyomány volt a falvakban.
„Például annak idején összejöttek a komák, és egymással viccelődtek. Most a nagy pénzhajszában nem így történik. Tudományos körökben is felfigyeltek arra, hogy manapság a humor hiányzik az emberek életéből, és be kéne vezetni az oktatásba. Már rég felfedeztem, hogy ha a tanulók figyelme lankad, valamivel érdekessé kell tenni az órát, és igyekeztem egy-egy viccet bedobni. Ezen ők is felbátorodtak, és mondani kezdtek vicceket. Olyan gyermek is jelentkezett, aki azelőtt csak akkor nyújtotta fel a kezét, ha a mosdóba kellett menjen. A gyerekeknek, felnőtteknek is a nevetés egy nagyszerű dolog, mondhatni gyógyír” – hangsúlyozta, hozzátéve, a diákok is szerettek viccelődni.
Viccesen azt is megjegyezte, ő 47 évig járt a karcfalvi iskolába, igaz, nemcsak mint diák, hanem mint tanár és igazgató is.
A szerző szerint a humor megtartó erő. „A magunkfajta korúak egyszerre kerültünk a tantestületbe, és egy jó baráti társaság verődött össze, benne volt például Maczalik Ernő biológiatanár és Székely Sándor matematikatanár is. Összejártunk, buliztunk és egyfolytában mondtuk a vicceket, jöttek maguktól egyik a másik után. Talán a múlt rendszerben még többet vicceltek az emberek, mi legalábbis különösen sokat. Besúgó nem volt közöttünk, mert már rég máshol volnék. Eléggé kibírhatatlan volt az az időszak, de egymásnak viccet mondva könnyítettünk a sorsunkon.”