Nem tudni mi lesz az egykor patinás, mára leromlott állapotú vadászházzal
Az egykori meggyesfalvi, 1921–1922-ben leégett Lázár-kastély vadászháza ma is áll még, sorsa azonban, úgy tűnik, megpecsételődött.
Ahogy Ovidiu Moldovantól, a városháza lakásgazdálkodással foglalkozó hivatalának igazgatójától a Vásárhelyi Hírlap megtudta, 2014. szeptember 20-án a Maros megyei törvényszék az épületet az egykori tulajdonosnak ítélte vissza. A Locativ Rt. igazgatója érdeklődésünkre azt is elmondta,
ezidáig senki nem jelentkezett a jogos tulajdonosok közül, hogy átvegye az ingatlant. Az ott lakó harmincnyolc személlyel a városházának nincs szerződése, lakbért nem fizettet velük. Az épület nem szerepel a műemlékek listáján.
Fontos volna megőrizni és rendbe hozni a kastélynak nevezett egykori vadászházat – mondta a Vásárhelyi Hírlapnak Kálmán Attila történész –, hiszen az 1708-ban épült barokkos épület homlokzatán láthatók még a Bissingen és Lázár családok címerei, bent pedig két szoba mennyezetén a faragott kazetták, amelyekről a történész azt feltételezi, hogy Lázár Jenő gróf fafaragásai.
Meggyesfalu, vagy Meggyesfalva birtoklói gyakran cseréltek gazdát – olvasható Keresztes Gyula Maros megyei kastélyok és udvarházak című, 1995-ben megjelent kötetében. A korabeli feljegyzések szerint 1451-ben az Alárdi családé volt, 1458-ban az Angyalosi Jánosé lett, majd 1685-ben a Kornis családra szállt a tulajdonjog, utána pedig a Lázár családra. A kastély utolsó tulajdonosa özvegy gróf Bissingen Ottóné. A húsz hektárnyi kiterjedésű parkban, a halastó közelében álló kastély egyik épülete, a nagyobbik 1921. október végén égett le, a másik, a kisebb rész 1922 februárjában.
A korabeli tanúvallomások, illetve visszaemlékezések szerint a környéken lakó román parasztok gyújtották fel mindkét épületet, amelyekről fényképfelvétel nem maradt fenn, ezért csak a leírások alapján lehet tudni, hogy milyen lehetett.
Belső berendezéséről egy képeslap tanúskodik, azon láthatók az ebédlő díszes bútorai, porcelán- és ezüstedények, hollóházi tányérok, egy magas állóóra a sarokban. A bútorok közül egy kétajtós, díszesen faragott, 1622-ben egy szász asztalosmester által készített szekrény jelenleg a Maros megyei múzeum tulajdonában található.
Az a rész, amit ma kastélynak neveznek, tulajdonképpen az 1708-ban épült egykori vadászház, amely hosszú, földszintes, kéttraktusos épület, mindkét végén egy-egy keresztszárnnyal. Az épületben az államosítást követően szappangyárat működtettek, irodák, illetve lakások kaptak helyet. Karbantartásáról azonban kevésbé gondoskodtak, azért néz ki most úgy, ahogy ottjártunkkor megtapasztaltuk. Bár ahogy az egyik lakó, Josif Duli mondja, jelenlegi állapota, az, hogy nem dőlt össze, annak köszönhető, hogy
lakói, amennyire erejükből telik, gondját viselik.
A nyugdíjas férfi egy nagy szobában lakik egyedül, felesége meghalt, ő maga pedig igyekszik javítani azt, amit éppen lehet. Mert annak ellenére, hogy nem szerepel a műemlékvédelmi nyilvántartásban, mégsem szabad nagyobb munkálatot, esetleg átalakítást végezni rajta. Az ő szobája egyike annak a kettőnek, amelyben még épségben látható a faragott mennyezet. A szobában rend van és tisztaság, ajtaja előtt kis udvar, ahol tűzifáját tartja. Tizenöt éve lakik ott – mondja –, amikor beköltözött, próbált a városházán szerződést kötni. „Azzal biztattak, hogy nyugodtan költözzek, megoldódik a helyzet, lesz szerződésem is” – idézi, de ez azóta sem történt meg, teszi hozzá.
A szomszédban egy anya lakik két gyermekével. Ők két helyiségben élnek, van konyhájuk és szobájuk, szintén fával fűtenek, a villanyt attól a szomszédtól vezették át – ahogy a ház összes lakója is, – akikkel még annak idején szerződéses viszonyban állt a városháza és az villanyszolgáltató vállalat is.
– idézi fel Tina azokat a napokat, amikor elsőszülött gyerekével elfoglalta a „lakást”. Mert akkoriban még nem nézett ki lakásnak a piszkos, lelakott, tönkrement falú két szoba. De kimeszelték, megjavították, lakhatóvá tették. Már amennyire lehetett, hiszen padlót is cseréltek volna, de figyelmeztette őket a hivatal, hogy semmit sem lehet változtatni rajta. Most minden van a lakásukban, tévé, hűtőszekrény, mikrohullámú sütő, bútor. Csak víz, gáz és szennyvízhálózat nincs, se fürdőszoba, se vécé. Gázpalackot használnak a főzéshez, vaskályhát a fűtéshez. „Gyereket nevelni ilyen körülmények között nagyon nehéz” – magyarázza az anya, aki szomszédaihoz hasonlóan egy utcai kútból hordja a vizet főzni, mosni, tisztálkodni. Kis udvar van elkerítve náluk is, ott tartják a tűzifát.
A lakók közül néhányan elmondták, hogy „a gróf egyik unokája” ott járt, megmérte a házat, lefényképezte, benézett a lakrészekbe, elbeszélgetett a lakókkal. „Azt mondta nekünk, nyugodtan maradjunk, nem kell lakbért sem fizetnünk, nem akar kitenni innen minket” – mesélik, akik találkoztak az egyik tulajdonossal.
– sorolják elvárásaikat, hiszen úgy érzik, a város lakói, tisztességes adófizetői, őket is megilletné a figyelem, mégsem törődik velük senki. „Jóska bácsi” tetőt is javított szomszédaival közösen, kicserélték a cserepeket, ahol esett be az eső, itt-ott kisebb javításokat végeztek, de annál jóval nagyobb befektetésre volna szükség, hiszen az épület tetején is látszik, hogy hullámos, a tetőgerendák beszakadtak, elkorhadtak, egy nagyobb havazás, tetemesebb hótömeg alatt akár be is szakadhat az egész. A polgármesteri hivataltól kint jártak valakik néhány éve, és egy táblát helyeztek a homlokzatra azzal a felirattal, hogy az épület omlásveszélyes, kéretik távol maradni tőle.
– teszi fel a kérdést az édesanya.