Magyaros futballvarázslat Dunaszerdahelyen
A mérkőzés előtti nap, szombaton kora este érkeztem meg Dunaszerdahelyre. Álmos kis városka képét mutatta a 22 ezer főt számláló település, amelynek 75 százaléka magyar. Másnap délután kezdődött a mérkőzés, a Csallóköz derbijén az ellenfél a nagyszombati FC Spartak volt.
Vasárnap délelőtt a város központjában sem utalt sok minden arra, hogy szikrázó derbi következik, pedig a helyiek a pozsonyi Slovan után a nagyszombatiakat nevezték meg, mint legádázabb ellenfelük. Az április 8-án a fővárosiak elleni rangadóra három héttel a mérkőzés előtt elkelt minden jegy, és ahány DAC-szurkolóval szóba álltam, mindig a DAC–Slovan rivalizálásra lyukadtunk ki. A nagyszombatiak elleni meccs napján viszont csendes, vasárnapi idill uralkodott az utcákon.
Gyalog mentem szállásomtól a stadionhoz és az első, a derbire utaló jellel a pályától kétutcányira találkoztam. Egy nyugdíjas párt láttam, sárga-kék sállal a nyakukban, egy tömbház előtt üldögéltek. Az idős bácsi mikor megtudta, hogy Székelyföldről jöttem, rögtön kezet nyújtott és azon nyomban azt kezdte mesélni, hogy mikor Ceaușescu ellen kitört a forradalom, akkor nagyon gondolkozott, hogy ő is Székelyföldre utazzon. Végül persze nem utazott el. Búcsúzóul egy 2–1-es hazai győzelmet tippelt.
Egy utcával arrébb a stadion felé teljes védőfelszerelésbe öltözött csendőrsor menetelt, közelebbről is szemügyre akartam venni őket. Nagyjából negyvenen lehettek, egységesen, teljes harci ruházatba öltözve, tiszteletet parancsolóan. Beálltam mögéjük és addig a kocsmáig kísértem őket, ahonnan az elmondások szerint „kipattant” az Ismerős Arcok Nélküled című dalának rendszeres éneklése.
Két órával a mérkőzés kezdete előtt sárga-kék sálas szurkolók, illetve klubszínű mezbe és pólókba öltözött fanatikusok lepték el a lokált. A bárban hamar kerültek barátok, és a tulaj tálcán, röviditalokat körbe hordozva kínálta meg vendégeit. Amint megtudták, hogy székely vagyok, a székelyföldi foci felől kezdtek érdeklődni, illetve a Kolozsvári CFR is szóba került, hogy ott magyarul szurkolnak-e, mert Dunaszerdahelyen bizony mindenki magyarul „tolja”. Szépen lassan megtelt a „melegítő” lokál, majd a meccs közeledtével annál gyorsabban ki is ürült. Mindenki ott akart lenni a kezdés előtti pillanatokban, ugyanis akkor kezdik el énekelni a mára már az egész kárpát-medencei magyarság szívét meghódító népszerű strófákat.
A kezdés előtt fél órával én is elindultam a stadionba, és ami bent fogadott, az valóban csodálatos élmény volt. A klub színeibe öltözött, folyamatosan szurkoló és éneklő drukkereket láttam a stadion minden szegletében. Rögtön a B-közép elé mentem, akik nem hazudtolták meg hírüket, és már a meccs előtt frenetikus hangulatot teremtettek. A sárga-kék színkavalkádban több helyütt feltűnt a székely zászló is, a számtalan magyar sálról nem is beszélve. A hangosbemondó a játékosok bemutatása után a székelyudvarhelyi vezetőedző, László Csaba nevét is beolvasta, akit hatalmas üdvrivalgással köszöntöttek.
A játékosok pályára lépésekor pedig eljött a pillanat, amire már jómagam is nagyon vártam. Felcsendültek a Nélküled első dallamai, és valóban, mintha himnuszt énekeltünk volna. Hidegrázós, felemelő három és fél perc volt, amint a több ezer ember, klubsáljait magasba feszítve torkaszakadtából énekelte a magyarság számára oly sokat jelentő sorokat. Ezután a közönség elénekelte a magyar himnuszt is, amit mindennél erőteljesebb Ria-Ria-Hungária követett.
A mérkőzésen rendkívül kiegyenlített játékot láthatott a közönség, egyik csapat sem kockáztatott, így egyik fél számára sem adódott igazán nagy gólszerzési lehetőség. A találkozó előtt a tizenegy csapatos bajnokságban a nagyszombatiak az ötödik helyen tanyáztak, míg a DAC hat ponttal lemaradva a hetedik volt. Közben a dunaszerdahelyi közönség folyamatosan hajtotta övéit. Nem volt megállás és egymást követő két olyan perc sem, amikor valamilyen rigmusba, éneklésbe ne kezdtek volna.
{P11}
A második félidő kezdete aztán megint felemelő pillanatokat tartogatott. A stadion népe felállt, a sálak ismét a magasba kerültek, és a stadionban lévő több mint hatezer ember ezúttal a székely himnuszt kezdte énekelni. László Csaba arcát fürkészve látszott, sokat jelentett ez számára is.
Az eredményt illetően viszont érdemi változást a második félidő sem hozott, és szép lassan lecsordogált a játékidő. Nem esett gól, a két középmezőnyben található csapat osztozkodott a pontokon, és maradtak a tabella középső fertályában.
A DAC sorozatban kilenc mérkőzésén maradt veretlen és egymás után harmadik döntetlenjét érte el. A szurkolókat azonban nem zavarta a gólínség, hiszen végig űzték, hajtották a sárga-kékeket. A végén pedig szintén nem maradhatott el a magyar himnusz, amelyet László Csaba is megvárt, és vigyázzba állva tisztelgett előtte.
Futballberkekben irigylésre méltó az, amit Dunaszerdahelyen láttam. A kisvárosi hangulatot a stadion környékén élénk és parázsló futballmiliő vette át, ahol sportszerű, ugyanakkor a végletekig szurkoló és éneklő fanatikusok biztosítják a remek hangulatot. Bízzunk benne, hogy hamarosan az egyre markánsabb eredményeket produkáló székely városok labdarúgó-csapatainak szurkolói is megélhetik ezt. Hogy csak a legaktuálisabb esetleges „osztályugrásokat” vegyük szemügyre, Sepsiszentgyörgy az első liga ajtaján kopogtat, míg Csíkszereda jó esélyekkel a másodosztályba kerülhet, Székelyudvarhely pedig remélhetőleg benn tud maradni a harmadosztályban.
Ilyés Szabolcs, Dunaszerdahely