Örökbefogadásról, ahogy Kádár Annamária látja
Akiknek könnyen adatik meg az anyává válás megélése, nehezen tudják elképzelni, hogy van más út is. Hosszú évek próbálkozásai, beültetések, lelki harcok, csalódás, és a meg nem született gyerekek meggyászolása után csillan fel az örökbefogadás lehetősége.
– A családotokban nem tabu az örökbefogadás. Nehéz volt ezt felvállalni mások előtt, erről beszélni a nyilvánosság előtt?
– Az a típus vagyok, aki szereti nevén nevezni a dolgokat, nem éreztem azt, hogy nehéz lenne. Akkora öröm volt az életünkben a gyerekek érkezése, hogy nem is kognitívan döntöttem el, annyira jött magától. Elkezdődött egy történet, és én csak annyit csináltam, hogy meséltem ezt. Lilla a magyar népmese napján érkezett meg hozzánk, úgyhogy ez tényleg egy mesebeli történet volt.
– Hivatalosan státusban vannak most nálatok a gyerekek?
– A kisebbik, Zsolna, családi elhelyezésben van nálunk, ami ideiglenes megoldás, azt jelenti, hogy amikor az anya nem tudja nevelni a gyereket, ideiglenesen elhelyezik a családhoz. Ehhez az is hozzátartozik, hogy az anya bármikor visszakérheti, ha rendeződött a helyzete. Ennek mi tudatában vagyunk, a családunk része, amíg lehet. Lilla most már hivatalosan nálunk van.
– Volt negatív töltetű visszajelzés a családodban vagy ismerőseid körében az örökbefogadással kapcsolatban?
– A tág körű családból, ismeretségi körből voltak ilyen hangok, bár nem túl gyakran. De hallottam olyat, hogy „nem a te véred”, és hogy ez mennyire meghatározza az életünket, az övékét is. Erre én csak azt tudom mondani, hogy a legfontosabb ember az életemben sem az én vérem – ő a férjem. Vagy akár a kutyáimról is beszélhetek, akik szintén nem az én vérem, de szeretem őket.
A legdurvább mondat, amit hallottam, hogy az a nő, aki nem szül gyereket, ne nevezze magát anyának. Erre nem is kívántam reagálni, mert csak azt az embert minősíti, aki ezt kimondja. Amit még hallottam, hogy nem a saját gyerekem, hanem lízingelt. A közvetlen környezet és a család kitárt szívvel és karokkal fogadta őket, nekem úgyis csak az számít, hogy mi, szűk családon belül mit gondolunk. A továbbiakban majd kicsit az ő harcuk is lesz, hogy ezek a történetek a helyükre kerüljenek. Mi kora gyerekkortól az igaz történetet meséljük Lillának és Zsolnának, hogy vannak gyerekek, akik az anyukájuk hasában születtek, vannak, akik a szívükben, és elmesélem, hogy mi volt az előtörténetük. Nem egy hőstörténet, ezt hangsúlyoznám, nem arról kell szóljon, hogy ők különlegesebbek, mint a többiek, nekik ez a történetük, mindenkinek más az életmeséje.
– Hogyan reagálnak a gyerekek erre a történetre?
– Lilla három és féléves, Zsolna áprilisban lesz másfél. Lillának volt egy gyönyörű mondata egyszer, mivel én mindig mutatom neki a szívemet, és mondom, hogy ő ott született, egyszer rámutatott a másik felemre, és azt mondta, hogy Zsolna meg itt, a te másik szívedben. Minden este elmesélem az ő történetüket, és Lilla még akkor is, amikor nagyon álmos, szokta kérni, hogy mesélj arról a királylányról, Lilla Majáról. Az örökbefogadás, mint kifejezés is velük együtt nő, és ez így jó.
– Fel lehet készülni arra, hogy ilyen úton válsz anyává?
– Elméleti felkészülés nincs, az az anya sem tud erre elméletben felkészülni, aki a szíve alatt hordja a gyereket kilenc hónapig. Annyiban volt más nekünk, hogy fizikailag nem tudtunk annyira felkészülni, és ez nekem annyira tragikusnak tűnt akkor, mivel láttam másnál, hogy megvan már a kicsi ágyuk, és a kis plüssállat a sarokban.
– Nem volt időtök felkészülni Lillára…
– Nem, utána kellett kapkodnunk. De ez azért is jó, mert rengeteg szorongástól megkíméltem magam. Annyira természetes, és életszerű volt így. Lélekben készültem erre, előtte nagyon sok gyászfolyamaton is végig mentem már, el kellett gyászolni a meg nem született gyerekeket is, vagy akiket igazából elveszítettem, mert beültetéstől kezdve sok történeten átmentem. Tizenhárom éves folyamat előzte meg ezt az egészet, de most visszatekintve, minden a helyére került, mindennek megvolt az értelme. Az én izgága természetemet tekintve valószínű kellett az, hogy megérjek, lecsillapodjak, és pont akkor jöttek a gyerekek, amikor jönniük kellett.
– Mi volt a legnagyobb meglepetés, ami a gyerekekkel kapcsolatban ért benned?
– Az az érdekes, hogy nem emlékszem ilyen meglepetésekre, annyira természetes volt minden. Sokszor felkeltem éjjel, néztem Lilla arcát, s gondolkodtam, hogy mikor szültem ezt a gyereket? Annyira az enyém volt, hogy jött minden magától, akkora volt az öröm, hogy ez a nagy eufória minden mást elnyomott. Két olyan könnyű temperamentumú gyereket kaptunk, akik éjjel aludtak, ettek nagyokat, közben mosolyogtak.
– Zsolna még hasonlít is rád.
– Igen, nagyon. Ő pont úgy néz ki, mint én.
– Mit tanácsolnál azoknak, akik még nem mertek ebbe belefogni, de gondolkodtak már az örökbefogadáson?
– Arra kell felkészülni, hogy ez egy hosszú út. Van benne rengeteg várakozás, mert a rendszer nem működik gyorsan, és ez normális is, mert vannak felkészítési folyamatok, de ettől nem kell megijedni. Először lélekben kell erre felkészülni, és a partnerrel együtt. Nem biztos, hogy mindketten egyszerre lesznek erre készen, a férjem például sokáig hallani sem akart arról, hogy örökbe fogadjunk, és ezt nyíltan felvállalja. Ahogy teltek az évek, történtek a dolgok, egyszer csak azt mondta, hogy készen vagyok. Ezt ki kell várni. Ez egy folyamat, aminek a vége az is lehet, hogy a pár eldönti, hogy nem. Viszont sok szép történet van körülöttünk.
– Ismertek másokat is Marosvásárhelyen vagy a baráti körből, akik örökbefogadtak?
– Igen, nem csak itt, hanem Magyarországon is. Van egy részük, ahol már nagyobbak a gyerekek, és nem feltétlenül akarják, hogy tudja a környezet, hogy örökbe fogadottak. Egy tévés műsorba kerestünk anyukákat, akik felvállalják. Sok visszautasításba ütköztünk, amíg került végül három pár, akik elmondták nyilvánosan a történetet, itt kisebbek voltak a gyerekek. Azt látom, hogy ott, ahol nagyobbak és később tudták meg a történetet, az ő döntésük is, hogy felvállalják-e a kortársaik előtt vagy sem, és ez érthető.
– Mi a jó döntés, hogy kiskortól ebbe a történetbe nőjenek bele a gyerekek, vagy legyen egy időpont, amikor elmondják nekik a szülők?
– Abban hiszek, hogy a történetünk velünk együtt kell nőjön, mert akkor lesz természetes, életszerű. Hogy ne serdülőkorában szembesüljön ezzel, hogy amiben eddig hitt, nem igaz. Mi mindkét szülinapjukat meg szoktuk ünnepelni, az egyik, amikor valóban születtek, a másik az a nap, amikor a mi életünkbe kerültek. Igazából a másodikra csak élményeket lehet ajándékozni, egyrészt azért, hogy elkerüljük a tárgydömpinget, másrészt azért, mert tudjuk, hogy vannak olyan ajándékok, amelyek nem feltétlenül kézzel foghatók, erre tudatosan is próbáljuk készíteni őket. Azt el tudom képzelni, hogy ha valaki felnőtt korában szembesül azzal, hogy örökbe fogadták, akkor csalódásként éli meg, hogy megtörik a bizalom, ő tudott valamit, és utána helyére kell kerüljön a másik történet is. A Lilla és Tündérbogyó mesének a címlapján van a Szívemben születtél című mese illusztrációja, amelyet pont Lillának írtam az egyéves szülinapjára, mert szerintem minden szülőnek lehet ilyen története, amit a saját szavaival mesél el. S ha ezt sokszor mondja el, akkor a gyerek részévé is válik, és onnan már könnyebb minden.
– Romániában nehezebb vagy könnyebb gyereket örökbe fogadni, mint mondjuk Magyarországon?
– Magyarországon van nyílt örökbefogadás, Romániában nincs.
– Ez mit jelent?
– Hogy a szülő ismeri az anyát, egy alapítványon keresztül például. Ott lehet a gyerek születésénél, utána hat hét alatt rendeződnek a papírügyek, a nevére kerül a gyerek, a természet szerinti anya lemond róla. Nálunk ez egy jóval hosszabb folyamat, az örökbefogadó szülő és az anya nem ismerhetik egymást, és van egy hosszú országos szintű várakozási lista, és egy összetársítás a várakozó szülők és a gyerekek között. A felkészítő folyamat után következik a gyerekkel való találkozó, majd a gyámügy eldönti, hogy találnak-e a gyerekkel vagy sem. Ha valaki elindul ezen az úton, akkor mindenképp a gyámügynél kell kezdeni, felvilágosítást kérni, a törvényes kereteket tisztázni, megtörténik a család pszichológiai és szociológiai felmérése. A családi elhelyezésnél is ugyanezen az úton kell végigmenni, először megvizsgálják az anyát, a családot, és létezik egy bizottság, amely eldönti, hogy jöhet a gyerek, vagy sem.