Ahol az egymás segítésére, tiszteletére tanítják a diákokat

A csodaként emlegetett finn oktatási rendszer működésébe nyújtott betekintést Petteri Laihonen, a Jyväskyläi Egyetem oktatója, aki a Sapientia egyetemen tartott előadást. Kiderült, Finnországban nem az a jó tanuló, aki a mindenből kiválóan teljesít.

Nyelvek a finn oktatásban címmel tartott előadást a napokban Petteri Laihonen, a finnországi Jyväskyläi Egyetem nyelvész docense Csíkszeredában, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Csíkszeredai Karának meghívására. A magyar nyelven zajló, interaktív előadáson elhangzottakból szemlézünk.

A finn alkotmány kimondja a saját nyelvhez és kultúrához való jogot, illetve hogy az országban a hivatalos nyelv a finn és a svéd. Az állami szférához tartozó intézményekben egyenlő elvek alapján kell biztosítani a nyelvi jogokat – annak ellenére is, hogy a lakosság 89 százaléka finn, és csak 5,4 százaléka svéd anyanyelvű –, hiszen a törvény értelmében két hivatalos nyelv van az országban – tisztázta előadásában az egyetemi oktató. Érdekességként megjegyezte azt is, a finn alkotmány értelmében az országban nincsenek kisebbségek, az alkotmány ezt a szót nem használja.

Az állam kétnyelvű, tehát a települések lehetnek egynyelvűek (akár finn, akár svéd), kétnyelvűek, finn domináns kétnyelvűek, svéd domináns kétnyelvűek. Ha egy adott településen az egyik nyelv használóinak aránya meghaladja a 8 százalékot, vagy a háromezres lélekszámot, akkor az a település kétnyelvű. Ezt a jogot akkor veszíthetik el, ha 6 százalék alá csökken a finn vagy svéd nyelvhasználók aránya. De mindezek ellenére egy önkormányzat akkor is kérheti a kétnyelvűnek való nyilvánítást, ha nincs meg a fent említett arány. Attól függetlenül, hogy milyen besorolásúak a települések, az egész állam kétnyelvű, tehát minden állami intézményben, de még az esetlegesen magánkézbe kerülő postán, vasútnál is kétnyelvű ügyintézést kell biztosítani. Sőt a külföldi finn intézményeknél – mint a nagykövetségeken – is egyaránt két nyelven biztosítják a szolgáltatásokat – részletezte Petteri Laihonen.

A következőkben a finnországi svéd intézményeket és funkciójukat ismertette, beszélt a svéd parlamentről, a svéd néppártról, a svéd alapítványokról, a médiáról és az oktatási intézményekről. Itt megemlítette azt is, hogy amikor az Európai Tanács nemzeti kisebbségek védelmének keretegyezményéhez csatlakozott Finnország, akkor kisebbségi nyelvek közé sorolták volna esetükben a svédet, de ebbe nem egyeztek bele, így született uniós szinten az a meghatározás, hogy „kevésbé széles körben használt hivatalos nyelv”. A docens ezt követően a Finnország svéd autonóm területéről, az Ålandi szigetvilágról, illetve a számi autonómiáról értekezett.

Hallgatói kérdésre azt is kifejtette, történelmi gyökere van annak, hogy egyenlő nyelvként kezelik a svédet és a finnt. Finnország ugyanis kulturális hagyományát, vallását, állami berendezkedését Svédországtól vette, az utóbbi modernizálódott, így tulajdonképpen Finnország képviseli a régi hagyományos svéd társadalmat. S mivel Finnországban hagyománya van a kontinuitásnak és a legalitásnak, így a finn nyelvet inkább a svéd mellé emelték, nem helyettesítették egyiket a másikkal.

A finn oktatással kapcsolatban elmondta, az alapoktatásra vonatkozó kötelező tantárgyak között az anyanyelv és irodalom mellett, van a második nemzeti nyelv és irodalom (e kettő a finn vagy svéd lehet), illetve az idegennyelvek. Továbbá kötelező tantárgy a környezetismeret, egészségtan, hittan vagy etika (aki egyháznak nem tagja), történelem, társadalom ismeret, matematika, fizika, kémia, biológia, földrajz, testnevelés, zene, rajz, kézimunka, háztartástan.

Mint kiderült, az alapoktatásban anyanyelvük mellett két kötelező és két fakultatív nyelvet tanulhatnak a diákok, azokat különböző osztályokban kezdhetik elsajátítani. A rendszer azért van így felépítve, mert a második nemzeti nyelvet legkésőbb hatodikban – tehát második kötelező nyelvként – már tanulniuk kell. Az idegen nyelvek mellett fakultatívan úgynevezett saját anyanyelv-oktatást is kaphatnak az iskolások: a magyar anyanyelvű gyermeknek például joga van heti négy órában magyart tanulnia – ha egy településen három szülő kéri, az önkormányzatnak biztosítania kell annak feltételeit. Egy 2012-es felmérés szerint a felnőtt finnek 70 százaléka beszél társalgási szinten angolul, ehhez képest csupán 44 százalékuk svédül (habár ezt kötelező tanulniuk), 18 százalék pedig németül – ismertette Petteri Laihonen.

A második nemzeti nyelv tanításához megfogalmazott tantervben szereplő célokról és tartalmakról is beszámolt az egyetemi oktató. Felsorolásában az első cél, a nyelvi tudatosság fejlesztése, illetve hogy a gyermekek a nyelvi, kulturális többséget értékként kezeljék. Továbbá, hogy a gyermekek ismerjék meg saját nyelvi hátterüket, azt használják erőforrásként. Ismerjék nyelvi jogaikat, a különböző nyelvek helyzetét, a nyelvek közötti hasonlóságokat és különbségeket felismerjék, illetve ne nézzék le a hibrid formákat, a nyelvkeveredést.

Egy másik cél, amit kiemelt az előadó, a kooperatív nyelvtanulási készségek elsajátítása, azaz, hogy a tanulók tanulják meg az közös munkát, visszajelzések megfelelő közlését, hogy vállaljanak felelősséget saját tanulásukért. A teljes finn iskolarendszerben nagy hangsúlyt fektetnek a közös tanulásra, az egymás segítésére. Tehát nem az a jó tanuló, aki a mindenből kiválóan teljesít – már nem is adnak jegyeket Finnországban –, hanem aki a leginkább segíti a másikat. Az iskolai rendszerben tehát arra törekednek, hogy a leggyengébbeket is legalább középszintre emeljék – tehát, aki ügyesebb, az a másik segítésére és ne saját maga előrehaladására törekedjen. Emiatt a legjobbak nem lesznek élesen kiemelkedők az átlagtól, viszont nagyon lemaradottak sem lesznek. Emellett az önértékelésre is tanítják őket, hogy a minősítés ne egy külső inger legyen számukra. Példaként azt említette, hogy van, ahol a tantárgyakhoz a tanulók maguk tesznek emotikonokat (kis hangulatjeleket) annak megfelelően, hogy mennyire vannak megelégedve az adott tárgyból szerzett tudásukkal. A foglalkozásokon elsősorban csoportosan, párokban dolgoznak a tanulók, az sem kirívó eset, hogy valaki a pad alatt tartózkodik óra közben – az a fontos ugyanis, hogy a gyermek kellemesen érezze magát tanulás közben.

Harmadik ismertetett cél a nyelvek szóban és írásban való gyakorlása, illetve olyan szövegek alkotása, amelyek a tanteremben és az élő beszédben is használatosak. Mivel a nyelvhasználat java napjainkban már valamilyen digitális médiumon keresztül történik, ezért azok helyes használatára is tanítják a gyermekeket, hogy időben elsajátíthassák, milyen forrásokból, hogyan lehet valós információkat kapni. 

Arra is rávilágított Petteri Laihonen, hogy azért szerepelnek a különböző felmérésekben olyan jól a finnek, mert a tanári képzés magas szintű. A pedagógusok csak a mesteri képzés elvégzése után állhatnak munkába. A tanárokat folyamatosan reflektáltatják a tevékenységükre, hogy mit miért tesznek, így tudatosságot visznek a munkájukba. Nem arra törekednek, hogy mindenki egyformán csinálja, hanem arra, hogy mindenki úgy tanítson, ahogy neki a legjobban megy. Úgy vélik, hogy elsősorban önismeret kell ahhoz, hogy másokat tanítani tudjanak, így a nyelvtanároknak készülő fiatalokkal portfóliókat készíttetnek arról, hogy ők hogyan tanulták a nyelveket – amiben ők sikeresek, azt át is tudják adni.

A tanároknak nagy autonómiájuk van, sok mindent rájuk bíznak – nincs olyan rendszer amivel hatékonyságukat mérnék. Nem ellenőrzik rendszeresen a munkájukat, csak a botrányos eseteket vizsgálják felül. Magas a társadalmi presztízse is a szakmának – Finnországban a klasszikus középosztály a tanárokat jelenti.