Önkéntesként Indiában: sok rögtönzés, hajmeresztő valóság, életre szóló élmény

Rengeteg különleges kvalitást vártak el, amelyek többségével rendelkeztünk, például: magashegyi tapasztalat, extrém környezetben szerzett gyakorlat, fejlődő országokban végzett tervezési tapasztalat, a saját kultúránktól eltérő környezetben való időtöltés, önkéntes múlt, csapatmunkában szerzett tapasztalat, angol nyelvtudás, elsősegélynyújtási ismeretek, sziklamászó tapasztalat, ipari alpinista tapasztalat, valamint túravezetői gyakorlat. Nem a hegymászás volt az utazásunk fő célja, hanem az önkéntes projekt. De amatőr hegymászóként igyekeztünk úgy beosztani az időnket, hogy a munka mellett mászásra is jusson lehetőség, hiszen nem minden nap jut el az ember a Himalájába.

Emese: Amikor először olvastam a felhívást, annyira felszaladt bennem az adrenalin, és olyan mélyen megérintett, hogy a könnyeim is potyogtak. Az az érzés járt át, hogy: „Pont ránk van szükségük!”. Építészként rendkívül izgalmas volt számomra, hogy egy nem konvencionális környezetben zajló projekten dolgozhattam.

Az is adott egy kis motivációt, hogy Kőrösi Csoma Sándor indiai útja során több olyan helyet is meglátogatott, amit mi is felkerestünk, így az utólag megszerzett információkat helyhez tudtuk kötni.

– A helyiek nem ápolják Kőrösi emlékét?

Emese: Rengetegszer meséltük el dióhéjban Kőrösi Csoma Sándor történetét, amennyire mi ismertük, mivel a falubeliek közül, akikkel kapcsolatba kerültünk, pár kivétellel nem igazán ismerték őt. A királyi család leszármazottjai és azok, akik kapcsolatban állnak az alapítvánnyal, ismerik a történetét, de a többiek csupán annyit tudnak, hogy a magyarok minden évben visszajönnek dolgozni a palotán. Azonban, hogy miért, az számukra nem teljesen világos.

Mi próbáltuk egy kicsit ipari alpin technikára tanítani őket, ami olyan nagy sikert aratott, hogy a végén a helyiek kezdeményezték, hogy legyen még ilyen program.

A végén már a család feje, Szabolcsra bízta a házat, hogy ő adja ki a turistáknak, mert nekik el kellett menniük valahova. Teljesen megbíztak bennünk, pedig alig értettük egymás nyelvét.

– „Utunk gyönyörű helyeken, hatalmas hegyek között, mély és vad szurdokokon át, veszélyes, egysávos, szűk utakon, hajtűkanyarokkal tarkított szerpentineken, hajmeresztő hágókon vezetett” – írtátok az odavezető út egyik pillanatáról. Kicsit olyan ez, mintha meseországban járnátok, de rögtön utána olvasunk a forgalomról, alkudozásokról, magas árakról és az oxigénhiányról is. Hogyan tud két fiatal székely eligazodni egy ilyen távoli, idegen helyen?

Szabolcs: Nagyon sokat segített, hogy Mesi előre megtervezte az utunk nagy részét. Szállásokat foglalt olyan helyeken, amelyek a Google Street View-n is láthatóak voltak, én pedig még indulás előtt buszjegyeket vásároltam, és napokra lebontottam a teendőket: mikor és hova kell tovább utaznunk. Volt néhány alapvető információnk arról, hogy milyen lesz India, de a valóság sokkal hajmeresztőbb volt. Nagyon sokszor kellett rögtönöznünk bizonyos helyzetekben, de többnyire jó döntéseket hoztunk, hiszen szerencsésen hazaértünk.

Később láttuk, hogy valójában sok termék indiai gyárakban, nagy tételben gyártott egyszerű bizsu, amit nagyobb üzletekben is lehet kapni. Voltak pillanatok, amikor két elveszett székelynek éreztük magunkat a nagyvilágban, akik teljesen egymásra vannak utalva, de tartottuk egymásban a lelket, és igyekeztünk a „jobbik eszünket” elővenni. Próbáltunk a lehető legtöbb eshetőségről tájékozódni, és mindent megtettünk azért, hogy vigyázzunk magunkra és egymásra.

A nyári szezon rövid, és amikor a hó és a jég elolvad, és az utak járhatóak, egyszerűen nincs idejük kirándulásokra. A Malakartse sztúpa például egy veszélyes útvonalon elérhető, távol eső, körülbelül ezeréves építmény. Ismerik és csodálják, de már kívül esik a „hatókörükön”.

Az egész Zanszkár-völgyben mindössze egyetlen embert találtunk, aki szokott hegyet mászni és vezet is túrákat a hegyekbe. A Stongde Kangriról viszont ő is csak annyit mondott, hogy a déli oldalról fel lehet menni, de csakis magashegyi felszereléssel.

A herceg mesélte, hogy amikor a kürtőt, amelyben lakik, felújították, ideiglenesen egy tükörbe költöztették. Mi gyakran dolgoztunk a palota tetején, és én szerettem vele „diskurálni”. A másik, amit különlegesnek találtam a kultúrájukban, a régi házasságkötési szokások voltak. Régebben a nősülni vágyó ifjú szülei árpasört (changot) főztek, és azzal látogattak el a hajadon lány szüleihez. Ha a fiú szülei megkínálták changgal a lány szüleit, és azok ittak belőle, akkor a házasság gyakorlatilag megköttetett. Ekkor a fiú és a lány még nem is találkozott egymással. Ezután a lány a fiú szüleihez költözött.