Székelyföld gazdasági felemelkedésének egyik kulcsa a turizmus kellene legyen – mondják a felmérések, a különböző szakvélemények. Tudjuk: környezeti, földrajzi adottságai, illetve a fejlett mezőgazdaság és ipar hiánya erre predesztinálja ezt a régiót. Idén nyáron mintha minden korábbinál több volna a vidéken a turista – belföldi, azaz Románia más vidékeiről érkező és külföldi, többnyire magyarországi. A hivatalos statisztikák majd megerősítik vagy megcáfolják ezt a benyomást, amely Székelyföld különböző vidékein járva éri az embert. Amit viszont a különböző turisztikai szempontból felkapott helyeken látunk, ahhoz nem statisztika kell. S nem is olyan állapotok ezek, amelyekre különösebben büszkék lehetnek a székelyföldi vendéglátósok.

Székelyföldön élő polgárként nem mindig szembesülünk néhány kellemetlen evidenciával, de előfordul – velem talán az átlagosnál picit még többször is –, hogy külföldről érkező vendégeket kalauzolunk körbe a vidéken. S mivel az elmúlt években volt alkalom megtapasztalni azt is, hogy a világ más tájain mit értenek vendéglátás, turizmus alatt, van némi összehasonlítási alap. S ami Székelyföldön manapság tapasztalható, az még távol áll az elfogadhatótól.

Talán meglepőnek tűnik manapság, de sok még a régióban a nívón aluli szálláshely. Tusványosozó, vagyis a Bálványosi Nyári Szabadegyetemről és Diáktáborról gyakrabban tudósító kollégák az elmondhatói, hogy mennyi lepattant, borzalmas „panzió”, „vendégház” van például Tusnádfürdőn, olyan helyek, ahol a tisztaság, felszereltség is hagy kívánnivalót maga után, a vendéglátást pedig vagy a családlátogatással tévesztik össze, vagy azt gondolják, hogy a vendég egyedüli dolga, hogy fizessen, s azon kívül pedig nehogy panaszkodni merészeljen. Olyan kollégám is van, akit szó szerint ki kellett menekíteni egy tusnádfürdői szállásról, mivel az igencsak ittas tulaj életveszélyesen megfenyegette. Az éttermek, vendéglők, pizzázók stb. között is túl gyakran találni olyat, ahol vagy az abrosz, az evőeszközök piszkosak, vagy a kiszolgálásra kell túl sokat várni, a személyzet undok, a kaja borzalmas, a vendéget a kéretlen, aranyárban számolt kenyérkosárral, tejföllel, csipőspaprikával átverik. S még lehetne sorolni.

És mi a helyzet a látnivalókkal? Elszomorító látni például a Nyerges-tetői emlékműnél a pihenő összetört, gondozatlan padjait, a gazt, vagy a Szent Anna-tónál azt, hogy az igencsak borsos parkolási díj mellé nem jár civilizált vécézési lehetőség. Ha már a turisták tömegeit hagyja piknikezni a tó partján a csíklázárfalvi közbirtokosság, a minősíthetetlen állapotban levő pottyantós vécénél azért többet kellene számukra biztosítani, főleg, hogy látva a budi állapotát, a legtöbb turista az erdőt választja mindenféle dolgainak elvégzéséhez, onnan pedig csak a tóba mossa a végterméket az eső.

Azt se gondolná az ember, hogy a turista nem mehet múzeumba hétvégente, csak ebéd előtt. Ebben a helyzetben van, aki például Marosvásárhelyre, Székelyudvarhelyre, Sepsiszentgyörgyre látogat: szombatonként, vasárnaponként délután egykor-kettőkor zárnak az intézmények, egyedül Gyergyószentmiklóson és Csíkszeredában van több esélye a tárlatokat megnézni a potenciális turistáknak, ahol így nyári időszakban ötig, illetve hatig lehet hétvégén is múzeumozni. Igaz, Gyergyóban a téli időszakban már csak előzetes egyeztetés után kereshető fel szombaton vagy vasárnap a Tarisznyás Márton Múzeum.

Szóval: a környezeti, földrajzi adottságok meglehetnek ugyan ahhoz, hogy Székelyföld turistaparadicsommá váljon, de az emberiek jócskán sántítanak. Talán nem ártana, ha a hangzatos szavak, a sok egyeztetés és hiábavaló stratégiák összeállítása helyett egy működő minőségbiztosítási rendszert léptetnének életbe az illetékesek, ellenkező esetben hiába a kedvező globális konstelláció, a terrorizmus fokozott veszélye miatt biztonságosabb célpontokat választó turistatömeg, az itteni állapotokat látva egyszeri vendég lesz a Székelyföldet felkereső utazók többsége.