Karácsony Ernőt kevesen nem ismerhették Székelyudvarhelyen. Egy ideje saját legendájaként kószált a városban, s életmódját igazolta bohém, művészi viselkedésével. Csak alkotói kényszere volt nagyobb élni akarásánál. Amikor pedig a kettő homlokegyenest ellenkezett, hagyta magát sodortatni a hétköznapok mindent elsöprő folyamával. Utoljára karácsony előtt néhány nappal beszélgettem vele telefonon. Azt újságolta, hogy végre egyenesbe kerül, hatalmas rendelést kapott. 

Festő időszakaiban maga köré gyűjtötte barátait, akiket nem tudott elűzni horzsoló természetével. Közel félszáz egyéni tárlatának anyagai hatalmas életművet képviselnek, még úgy is, hogy nem létezik katalógus, melyben fel lennének sorolva. Nem is kellett neki. Ha álmából felköltötték is, mindig pontosan tudta, hol vannak a képei. Kedvenceit pedig állandóan vissza akarta szerezni. Sokszor két kép megfestését is megígérte, ha „azt az egyet visszakaphatná”. Kedvencein kívül is úgy gondolt képeire, mint egy szülő a gyermekeire. Megszenvedett értük – szinte szülési kínokat állt ki megfestésükkor. Ha nem akkor és ott, festés közben, akkor addig, amíg magát érzelmileg olyan állapotba hozta, hogy festeni tudjon. Viszont fikarcnyi üzleti érzéke sem volt. Ha lett volna, talán élete is másképp alakul: hátrahagyott életművéről most nemzetközi műértékelők zengenének litániákat. Eladott képei értékét sem tudta felmérni soha. Korszakairól – sárga, lila korszakok –, a festői, alkotói folyamatról sosem beszélt. Munkássága olyan kényszer eredménye, amivel nem tudott volna dicsekedni. Bravúrjának az életet tartotta, féktelenül vetette magát bele, és sohasem bánta meg, amit tett.

Ernőnek a szenvedés a teremtés velejárója volt, bár ő most ezt letagadná. Úgy élt, hogy szeretetért ne legyen adósa senkinek. Kellett neki az „áldott állapot”, amikor „kifesthetett” magából mindent, s utána ideig-óráig azon dolgozzon, hogy ne szeressék. Hála Istennek, nem sikerült neki.