Tele volt a sajtó, hogy egy orvost korrupció miatt eltiltottak a hivatala gyakorlásától. Példát statuáltak, mondhatja bárki. Elegünk van a kötelező csúszópénzből, mármint az adásából, hiszen az orvost megfizetik, különben is a hippokratészi eskü arra kötelezi, hogy mindenkor a beteg érdekében cselekedjen. A betegtől nem kellene elvenni az utolsó lejét is, és csak azért megműteni, hogy legyen ok a hálapénz elfogadására. Bizonyos helyeken nem annyit ad a beteg, amennyire éppen lehetősége van, hanem árfolyama van a kezelésnek, műtétnek, és ha neki és rokonainak nincsen annyi pénzük, akkor beledögölhet akárki… Különben a betegnek akkor is kellenek az anyagiak, ha meggyógyul!

Tudjuk, olyan világot teremtettek körénk, hogy a pénz beszél, a beteg pedig… forduljon ahhoz, aki olcsóbban gyógyít, műt, kezel. Az sem titok, hogy némely orvos a poliklinikáról saját magánrendelőjébe küldi a hozzá fordulókat. Voltam olyan orvos rendelőjében, ahol a beteg egy percnél hamarabb már kijött a vizsgálatról, kezében a recepttel. Ilyen percbérrel senki nem dolgozik ebben az országban!

És a gyógyszerbiznisz még csak tetézi a korábban emlegetetteket. Mindenki meg akar élni valamiből, mondta ki egy orvos nemrég. A nyugati típusú gyógyászat inkább csak tüneti kezelés, ha az eredményeket nézzük, vallják sokan, és a keleti gyógymódokkal megismerkedő szakembereket igyekeznek kimarni, eltávolítani a szakmából, főleg, ha szinte jelképes összegekért kezelik betegeiket.

Azt könnyű szétkiabálni, hogy bezzeg az orvosok, bezzeg az épülő kastélyaik, panzióik, ám mielőtt valaki belemelegedne valami hasonlóba, ajánlom, nézzen utána, mennyi az évi jövedelme egy amerikai, német, svájci és egy hazai családorvosnak. Utóbbi töredékét kaphatja nyugati kollégái keresetének. Vagy például egy angol és egy hazai szakorvos mennyit dolgozik naponta és mennyi pénzért… Nem védeni akarom azokat, akik elfogadják vagy éppen megkérik a hálapénzt, és emiatt a súlyos betegek még állataikat is eladják, csakhogy az euróban mért összegeket fizethessék. Ám nem kellene elfelejteni, hogy ha valamely orvos más országokban élő kollégáihoz hasonlítja magát, akkor inkább a kitelepedést fogja vállalni, minthogy itt a fizetéséért gürcöljön.

Érdekes, még sosem hallottam, hogy nagy rendőri erőkkel lefogtak volna egyetlen pincért is, mert elfogadta a borravalót. Bevallom, én is szoktam adni, és eszembe sem jut, hogy ezzel erkölcsi fertőbe taszítanám kedvenc kávézóim pincéreit. (Mert a korrupció szó megvesztegetést, megvesztegethetőséget, illetve általános romlottságot, züllött állapotokat jelent a közéletben.)

Messze vezetne ezt a helyzetet bővebben ecsetelni, ám én még emlékszem, hogy amikor az ország bejutott az Európai Unióba, és titkon csaknem minden gondunk megoldását reméltük, a kormány képviselője a csatlakozási szerződésben azt is vállalta, hogy 2012-re uniós béreket biztosítanak. A benzin, a kenyér, a hús árát hamarosan nyugat-európai szintre emelték, de a fizetések még nagyon messze állnak ettől.

Ha egy hazai szakember itthon is megkereshetne annyit, amennyit két-három országgal tovább megkap, nem özönlenének a fiataljaink, a jól képzett szakik nyugatra. És nem kellene az eper- meg hagymaszedés modern rabszolgaságát vállalniuk. A társadalmi megbecsülés mellett hagyományos módon, még mindig kenyérrel él az ember nálunk, és az pénzbe kerül. Egyetlen fiatalt sem lehet itthon marasztani háromszázötven lejes nyugdíj ígéretével. Se orvost, se pincért.