Hogy egyre kevesebb a személyszállításra használható vasúti kocsi az országban, már jó néhány éve ismert, és az sem újdonság, hogy a vonatozók számának apadásával párhuzamosan a vagonok száma is szépen lecsökkent.

A mai szerelvények többsége – kivéve a nemzetközi vonatokat – két, jó esetben három személykocsival közlekedik, és hogy, hogy nem, azokban a vonatokban vannak a legtöbbször összezsúfolódott, egymás sarkára taposó emberek, amelyeknél csak két vagont húz a mozdony. A nehéz körülmények között edződött utazók valójában alig panaszkodnak. Néha azért sikerül ideig-óráig javítani a helyzeten – portálunk is többször igyekezett közbenjárni az ügyben, az illetékesek pedig elővettek valahonnan egy-egy plusz személyvagont, amelyek aztán ismét eltünedeztek. De ígéret a megoldásra mindig volt, egészen mostanáig.

Az illetékesek ugyanis most azt mondták, nincs vagon, nem lehet kiegészíteni a szerelvényeket – legalábbis addig, amíg az elhasználtak javítása tart. Nem tudni meddig. Ez a tehetetlenség és a csőd beismerése. Elérkeztünk arra a határra, ahol a lét és nemlét között kell egyensúlyozni. Ahol nincs több hely az utasoknak, akikre ugyan szükség lenne, hogy fenn lehessen tartani a rendszert. Akkor sem lehet változtatni, ha esetleg fél lábon kell állniuk a vagonokban az embereknek, hogy felférjen mindenki a szerelvényre, aki el akar érni a munkahelyére vagy az iskolába.

Pedig a minimálbérek vidékének lakói a vasúttársaság legstabilabb, állandó jövedelmet biztosító, fizetőképes ügyfelei, akik a minden hónapban megvásárolt bérlet mellé meglehetősen mostoha körülményeket kapnak az utazáshoz. Mintha valaki szándékosan szeretné a túléléshez szükséges legminimálisabb körülmények hosszú távú fenntartását, és ezt üzenné akarva-akaratlanul: kis pénz, kis hely. És ezt az elvet a következő generációnak át akarná adni, megpróbálva megállítani az időt.