Székelyhon.ro
2017. január 19., csütörtök; Ma Sára, Márió napja van
Rss Facebook oldal Twitter oldal Youtube csatorna Google +1 oldal

Forradalom Marosvásárhelyen

2013.12.22. [14:37]

Micsoda nap volt 1989. december 21. Marosvásárhelyen! Hallani kellett volna, miként zengett, zúgott a tér, akár a tenger morajlása, egyszerűen képtelen voltál távol maradni az emberi szívek forradalmi vibrálásától – csak akkor értettem meg igazán, hogy mit is érezhetett Petőfi Sándor, mikor megírta a Feltámadt a tenger című versét. Képtelen voltál kikerülni a folyamatosan izzó, lüktető, feltartóztathatatlan emberi hangorkán-folyam tömegbe vonzó, lávaszerűen magával ragadó, szívtépően lélekszaggató, eszményien tüzes, tajtékzón továbbsodró hatása alól.

forradalom_89_bIllusztráció

Ott voltak a jók és rosszak megmérettetni: a rosszak, mint szokás szerint, még rosszabbak lettek, törtek, zúztak, raboltak, ahol lehetett; a jók pedig még jobbakká váltak, és már maguktól is tudták, hogy mi lesz az általuk megteendő következő lépés, pedig egy csöppet sem beszéltek össze.

Csak egyszeriben úgy jött az egész, mint a tenger, amely magával ragadott mindent és mindeneket, és önkéntelenül követtük lelkiismeretünk szavát, s úgy hullámoztunk végig önfeledt mámoros állapotban a városunk főterén, mígnem egy adott pillanatban a Guliver üzlet magasságában találtuk magunkat, egy kiskatonákból álló, PPS(Z)-43-as géppisztolyos alkalmi kivégzőosztag előtt. Csak akkor realizáltuk, hogy mily ridegen-nyersen is képes rád meredni egy géppisztoly hideg fegyvercsöve, az azokat feléd irányító könyörtelen, üres tekintetű pribékekkel párhuzamban.

Azt is érdemes megjegyezni, hogy a leendő torkolattűz hatóterébe minden esetben mi magyarok érkeztünk meg legelsőknek, holott a várost – már akkoriban is – mintha fele-felében laktuk volna. És persze, hogy ott voltak ők is közöttünk, hogyne lettek volna, hiszen nélkülük kik is törhették volna össze a Színház téri buszmegállóval szemben lévő faliújságok kereteit? És csoda, hogy ezeket, a nyomtatott szavakkal teli pannókat törték össze darabokra többségi feleink, azok, akik mindig is irtóztak a leírt betűk életjobbító hatású erejétől. Saját maguk által kiállított önnön rabsági bizonyítványukat zúzták porrá vad vehemenciával, ők a rabtartóink és keresték közben a szabadság felé vivő utat, eldobva maguktól az írott szónak a felemelő erejét, hiszen szerintük lám, az írott szó mindig is csupán rabságot teremthet.

Nem lehetett magyar szót találni akkoriban arrafelé, mint ahogyan most sem, hogy megmagyarázzuk nekik, végre megértessük velük, hogy a nyomtatott magyar szó épp ellenkezőleg, életet megjavító hatással rendelkezik, mi több, általa egy egész, önhibáján kívül apróbb mulasztásokon keresztül rabságba vergődött világot lehet megváltani. És akkor nem is volt ott a helyzet, hogy a szavak szintjén egyezkedjünk a velünk most először egy hullámhosszra vergődött többségi társainkkal. Így a mi szívet melengető izzó forradalmi örvénylésünknek Köllő Gábor plébános adta meg a kezdőtüzét, a katolikus paplak ablakából szórván áldását Földre szállt mennybéli tisztítótűzszerű menetünknek.

Egyszóval, mielőtt még a remegő, beijedt kiskatonák elé értünk volna, egy szőke lány – mert mily különös, a halál felé menetelő első sorban többen voltak a lányok, mint a fiúk – megfordult és elsápadó arccal csak annyit mondott, hogy: „Gyávák!”. Mire erre aztán én is hátrafordultam, és kénytelen voltam megállapítani, hogy a hátam mögött immár többé egy szemszál emberi lélek sem található. Az előbb még velünk együtt skandáló, magyarul internacionálét éneklő, varázslatosan összetorlódott hullámzó kritikus tömeg hirtelen mind semmivé lett. A mi kis időben nem kapcsoló, legfeljebb tucatnyi személyből álló társaságunkon kívül – nem tudni hogyan, de – újra mindenki átalakult a járdák oltalmazóan nemes biztonságából bámészkodó hétköznapi járókelővé. Látszott, hogy el vannak készülve a regáti származásúak, hogy pillanatokon belül lőni fognak, és közben mi is le voltunk égve, hiszen csapdába kerültünk, s nem tehettünk semmit, mert hát azt a magyaros becsület így kérte!

Nekünk már bezzeg nem volt hová elsettenkedni! Már-már úgy éreztük, hogy nekünk van szánva az Isteni halál, „az ágyban párnák közt” nélküli. De úgy tűnik, a Jóisten onnan felülről továbbra is újabb ágyakat meg párnákat vizionált számunkra, mert néhány perc múlva a gyárak felől érkezők áttörték a főtéren felállított géppisztolyos tűzvonalat. És miután megegyengettek egy rendkívül rozoga békebeli tűzoltóautót, mi tüntetők, fraternizálva egymással, elindultunk közösen a Hosszú utcán keresztül, további csatlakozó személyeket gyűjteni magunk mellé. Amint bejártuk a több kilométeres útvonalat, végig csak románul skandálta mindenki a „Gyertek velünk”, meg a „Gyerekekért” rigmust, meg jó kétszáz méterenként fél térdre ereszkedtünk segítségért könyörögve Istenünkhöz… Mellettem haladt az első sorokban gyapjúpulóverben a tűzpiros arcú Munteanu fiú is… Így értünk el a Fortuna üzletközponthoz, ahol egy vállalkozóbb kedvű személy fel is mászott az üzlet kiugró részére, egy kicsit szerepelgetni előttünk. Aztán innen indult el vissza, a városközpont felé az izzó tekintetű, önnön realizált nagyságáról is megtáltosodott örvénylő nagyérdemű, és mentünk így tovább határozott elszántsággal a szívünkben, miközben egy holland kamionos került a közelünkbe – aki mint meglátszott rajta, teljesen megbabonázva bámulta embertűzként hömpölygő sorainkat.

Így folytattuk utunkat, hogy aztán úgy kétszáz méterre a város főterétől különös dolog történjék, ugyanis valahol a kettes számú poliklinika magasságában, csak Jóisten tudja honnan, egyszerre felcsendült eget rengető hangmagasságokban a régi, általunk oly jól ismert magyaros: „Huj, huj, hajránk!”, majd ezt követően, mint egy virtuális géppuskasorozat robbant a „Most vagy soha!” biztatási jelszavunk. És így, ezeket a szokványos sportarénabéli lózungokat skandálva érkeztünk el a Grand hotel sarka és a főtéri kisebbik ortodox templom között húzódó, újabb állig felfegyverzett kivégzőosztag sorfala elé.

Ezennel – már a felállított géppisztolyos kiskatonák sorfala mögött – megjelentek az uniformisaikból kihízott és így rendkívül szánalmas, képükből kikelt és ruháikból egyaránt kibuggyanni készülő szekustisztek és a milicisták is, akik hasonlóképpen csípőjük mellett egy-egy PPS(Z)-43-at szorongattak. Egy Szatmári nevű srác kissé kábultabb italos állapotban megindult feléjük felemelt kezekkel, majd a fegyveresek vonala azonnal el is nyelte őt. Mi megijedtünk, hogy de mi lett vele, de szerencséjére másnap már újra közöttünk volt, miután kiszabadult a szekusok fogdájából, ahová aznap este becipelték.

Majd egy nálam egy fejjel alacsonyabb, idősebb cigány kezdte el lábbal rugdosni a Romarta Lux üzlet üvegtábla-falait, de azok egy ily kismértékű erőnek nem akartak engedelmeskedni. Ekkor a leleményes Gazsink meglátott a közelben egy fél téglát, és máris taktikát változtatott: ezennel egyből sikerült betörni az egyik vastag üvegfalat, mire a tömeg, mint eszeveszett őrültek – ostoba és értelmes egyaránt – közösen elkezdték rúgni vad vehemenciával a még éppen maradt üveg-pannókat. Rövid idő belül mind betört az egész, és kik-ki tetszése szerint szervírozhatta ki magát az így szabad prédává vált nercbunda részlegről.

Ekkor a rám törő pillanatnyi undortól indíttatva átvonultam az ortodox templom melletti parkrészre, ahol először a parki fák mögött kerestem magamnak menedéket, hiszen már túl voltunk a kilőtt füstbombák visszadobálásán, meg parkbéli társaink is másnapos részeg révületükben egyre-másra dobáltak minden kezük ügyébe akadó követ, összetört paddarabokat és egyéb alkalmi dobó eszközöket. Próbáltam őket lecsillapítani, szóltam is róla, hogy nem kéne tovább cukkolni a felajzott hóhérfajtáját, de ekkor végleg elszabadult a pokol, senki nem felelhetett többé már senkiért. Így értem el a Balcescu szobor mellett tébláboló, két kezében egy-egy kisgyermeket tartó, végletekig megszeppent nagymama mellé, aki zavaródottan tette fel nekem a kevésbé költői kérdést: „Mi a véleménye, vajon ezek ma ránk fognak-e lőni?” Én kategorikusan ráripakodtam, hogy vigye el azonnal azokat a kisgyermekeket, mert itt már nem babra megy a játék, a pribékek bármely pillanatban vízszintesben is elkezdhetnek tüzelni ránk.

És többé már nem lehetett tenni semmit, a jelenlévők nagy többsége, mint egy megtébolyult méhkas  minden lehetséges módon provokálta a teljes mértékben pánikba esett kiskatonákat, hátuk mögött álló tisztjeiket, akik időközben már el is kezdtek az ég felé tüzelni.

Néhány percig lőttek leendő hóhéraink fegyvereikkel a levegőbe, és valahol az utolsó minutum tájékán lódultam meg és rohantam nyúlcipősen előre, hogy majd a mai Alfa bank és az ortodox templom között beszaladjak a városháza előtti benzinkút felé. Az épület még tavalyig őrizte magán azt a háromszöget, amit a mesterlövész bakizott el. Még a benzinkút mögött sem lett vége a forradalmi rendbontás továbbgyűrűzésének, ugyanis itt néhány fiatal azon kezdett el ügyködni, hogy meggyújtott papírosokkal felrobbantsa az ott lévő benzinkutat. Közben meg az addig felfelé irányozott lövések vízszintes irányt vettek fel és a földre kilőtt lövedékek hangját lehetett hallani, amint a gyilkos golyók belekapva a főtéri aszfaltba sípoló hangon gellert kapva felpattantak… Majd utána csak a tompa sóhajokat lehetett hallani, halk, már-már szinte bocsánatkérő jajongásokét, és akkor már teljességgel ott volt, kíméletlenül aratott a halál. Innen már csak menekülni lehetett, így elindultam nagy kitérővel a Bolgár tér sarkán lévő orosz piac felé vezető úton hazafelé, ahol az utcasarkon egy magas, jó kötésű nagykabátos úriember szólt hozzám, és mondta, hogy vállon lőtték őt, de sokat nem volt mit gondolkodni a dolgon, mert azonnal megállt mellettünk egy Dacia személyautó, és máris betessékelték a sebesültet – aki Pajka Károly lehetett.

Időközben a tűzgyűrűből kimenekültek közül egy csapatra való gyűlt össze, és így indultunk el végül a Poklos patak partján haza a Hosszú utca irányába. Közben még hallottunk egy-egy lövést a hátunk mögött, de végül is számunkra jól végződött ez az alkalmi forradalmi kiruccanásunk.

Fazakas Csaba

Komment




Hozzászólás száma:
Név:
Biztonsági kód
Elfogadom a mércét
4.
Egy kiskatona
2013.12.27., péntek [16:14]
Az egész(mint utólag kiderült)csak egy kitalált színjáték volt Iliescu-ék részéről.Én a Somos-tető alatti távirdász kaszárnyában teljesítettem szolgálatot(1989 szeptember-1990.szeptember között)és elmondhatom,hogy tényleg az volt!A katonák bármennyire is akkor annak tűnt nem lőtteg volna a tömegbe!Habár a tisztjeink is el voltak bizonytalanodva,hisz abban a nagy felfordulásban ők sem tudták,hogy igazán mi is történik és abban a megdönthetetlennek hitt diktatúrában senki sem tudta,hogy hogyan történhet(ett) meg ilyesmi megmagyarázhatatlan volt.Én még ma is jól emlékszem rá,hogy a kaszárnya hálójában az ebéd utáni szunyókálásomban egyszer csak arra lettem figyelmes,hogy valahonnan felcsendül az "A fugit tiranul" "Armata e cu noi" stb.Amelyek abban az időben nagyon közismertté váltak.Egyszereűen nem tudtam,hogy álmodom vagy valóság???!!!Felemeltem a fejem és láttam,hogy a sorstársaim rá vannak tapadva szó szerint a képernyőre délután,mikor köztudottam akkor csak este volt adás és figyelték szorongva/lefagyva a történteket!Egyszerűen hihetetlen volt az elején,hogy hogyan történhet meg,de aztán az egész egy olyan eufóriává vált mely megfordíthatatlan volt!Pár óra/nap múlva mi is tudtuk,hogy a nép oldalára kell állni és ez nem volt kérdés!Az,hogy első perctől egy kis ellenállást "kellett"tanúsítani az csak azért volt,hogy ne menjen minden olyan sínen minden.Mert túl világos lett volna a puccs!Szóval profin meg volt szervezve az egész!Mindenki félre volt vezetve egy olyan(hirtelen alakult)párt részéről melyről őszintén még mi is hittük,hogy az majd egy jobb világot hoz és melyben nagyot csalódtunk.Ami meg az azutáni(márciusi)eseményeket illeti jobb ha nem is beszélünk...
3.
Fazakas Csaba Károly-merengenék tovább magamban
2013.12.25., szerda [18:23]
És ha jobban megvizsgáljuk történetünket, végül is nemcsak morális, erkölcsi támogatásban részesítettük mindenkor önjelölt hatalomgyakorló akarnokainkat, hanem ugyanakkor pénzügyi haszna is volt nemegyszer lapterjesztői munkásságunk következtében átvedlett elvtársi agykezdeményeinknek. Először is az 1990 elején eladott Európai Idő nevű folyóiratok utáni bevétel, mind saját kasszában landolt, másodszor, a Bolyai utcai székházban lévő fali pénzkazettát az én határozott fellépésemre ürítették ki az akkori udmr-istánk kellő időben még jóval a kaszás-baltás előemberek támadása előtt. Így Keresztes Dezső akkori mindenes belsőember szerint 3.000 körüli összeget sikerült biztonságba helyezni. A szeredai és udvarhelyi árusítói kampánykiruccanásaim is pénzt hoztak az udmr-nek, a három, Székelyföldön jelvényárusítással eltöltött nap után 3.200 lejt sikerült összekaparnom egy lejes jelvények árusításából. Ezen felül több ízben is megfordultunk az aradi Tulipánnál, ahol kezdetben szívesen fogadtak, majd aztán már kevésbé, pedig minden esetben 100.000lej fölötti összegben adtunk el számukra segélybe érkezett magyar nyelvű könyveket. A legutolsó szállítmánykor 1991 derekán két hét alatt 500.000lej értékben értékesítettünk anyaországi támogatás gyanánt érkezett magyar nyelvű könyveket, hogy végül is kiderüljön, hogy az egész Tulipános társaságból egyes-egyedül csak mi vásárhelyiek számoltunk el az eladott könyvek után kapott pénzösszegekkel, a többi könyvértékesítő társaink nemes egyszerűséggel céget nyitottak a könyvek eladásából befolyt összegekből. Tehát nagyon jól tartottuk felkapaszkodott politikus akarnokainkat, ebben hiba nem volt, és mit kaptunk cserébe a sok munkánkért, a féleszű funkcionális analfabéta magyar idiótái versenytárgyalásokat álmodtak meg számunkra, amelyek során, mint már többször is leírtam, milliárdos adósságokkal rendelkező cégekkel szemben kellett állnunk a sarat. És ráadásul meg holmi cifra alumínium bódékat is kitaláltak az eszméletlenjei számunkra, csakhogy végleg hazavágjanak minket az újságárusítás piacáról. És itt úgy kell felfogni a történteket, hogy míg Milánóban, Bécsben vagy akár Párizsban az arab lapárusok a földről árulják mind a mai napig a sajtótermékeket, eladdig saját elöljárói hatökreink kacsalábon forgó bódékat vizionáltak a részünkre. Így kellett megvennünk az első bódéinkat, amelyeket végül egy mélyen vallásis görög-katolikus frátyé csináltatott meg számunkra hitelben, csakhogy nem mehessen kárba eddigi munkásságunk. Mi több Dorin Suciu elvitt engem a hírhedt Sabau ügyvédhez, a csereháti szeplőtlen apácák védőügyvédéhez, ahol megmondták nekem, hogy csak azt kell mondanom, amit ők mondanak és minden a legnagyobb fog zajlani a továbbiakban. Keményen betarthattam volna Imre bátyánknak, de nem tettem ezt, sőt, a 2000. évi helyhatósági választások idején a kampányt a Muskátli teraszáról koordonáló , jobbára végig tökrészeg T.B. tehetetlenségét kiküszöbölendő, az engem megverető Imre bátyánk képét a hátamon vittem ki saját bódénk hátához. És nemcsak ennyi volt a választási hozzáállásunk részünkről, hanem az akkoriban általunk kiadott Keresztes Gyula bácsi által megírt Marosvásárhely szecessziós épületei című könyv bemutatóján, ugyanaz a Fodor Imre ott ült Gyula bácsi mellett a pódiumon. Majd mikor minden lecsengett, Imre bátyánk saját alki bandájának köszönhetően elvesztette az akkori választásokat, az épp akkor kezdődő vásárhelyi napokon kezdtük el az azóta sokak által megismert Tolerancia névre hallgató, árhúzott városnévtáblás képeslapunk árusítását, amelyből végül több mint 8.000 darabot értékesítettünk. Erre fel úgy ismerte el Imre bátyánk munkánkat, hogy 2001-ben megint odavetett a tanácsi többségben lévő udmr licitálni ugyanazokkal az állam felé súlyos adósságokat felhalmozott cégekkel. És míg a mi cégünknek minden időben minden tartózását ki kellett fizetnie a hivatal felé, eközben mások vagy nem fizettek semmiféle helybért, vagy pedig az illető mindenfelé tartózó cégeknek a hivatal méregkeverői nemes egyszerűséggel jelképes bérleti árakat állapítottak meg. Így csúfolkodtak velünk ez idáig választott elöljáróink, mígnem a tavaly nagyot fordult a kocka, azóta ugyanis olyan csökött agyú személyek kerültek magyar részről a tanácsba, mint akikkel egyszerűen nincs is mit szövegelni, ha nem akarjuk azt, hogy az emberek azt higgyék közben, hogy magunkban beszélünk. Gátlástalan, korruptságukban már-már mindenben csak a nyerészkedési lehetőségeket veszik számba a funkcionális analfabétái, és még ilyen sem volt, hogy a legfőbb Karónak Bentea uram fél áron villát építsen! Egyszerűen elszabadult a pokol, a semmihez sem értő gondolkodni képtelen senkik a nagy hátraarc alkalmával az első sorokban találván magukat, azt tették, amit szüleiktől is tanultak, csak olyan személyeket tűrnek meg mindenkor maguk körül, akik nagyszerűen alakítják a rájuk kiosztott lakáj táskavivői szerepkörüket. Ez mind szép és jó, de mi van akkor, hogyha a zérdekvédelmi önvédelmi cég élére egy szkizofrén alkat kerül, mint ahogyan történt az esetünkben úgy város szinten, mind pedig országos szinten egyaránt? Bizony feleim, nagyot szívtunk legutóbbi időkben ezeknek a ránk eresztett elszabadultaknak a jóvoltából, és tehetetlenek vagyunk velük, sorozatosan ránk applikált hülyeségeikkel szemben, mert ahhoz, hogy egy elszabadult lelkű liberális agyú személyt időben megfékezzünk rátörő megalomán őrjöngéseiben először is mindenkor jó kereszténynek kell lenned, ami esetünkben nem lehet aktuális minek által továbbra is a szabadelvű lózungoknak adózzunk meghallgatással.
Itt most már tényleg radikális megoldásra lesz szükségünk. Ügyünk mihamarabbi feloldásához szükségünk van a kettős állampolgárság mielőbbi felvételére, de nem a magyaréra, hanem épp ellenkezőleg, ha jót akarunk kínai állampolgárságra lesz szükségünk, és ha ez meglesz több olyan sem lesz lehetséges, hogy egy elöljárónak valaki cimborája csak úgy fél áron villát építsen! Vagy ha lesz is ilyen az adott új körülmények között, az illetőnek egy zsúfolásig megtelt focistadionban kell majd felelnie meggondolatlan tettéért. Különben a kínai figura azért is érvényes lenne esetünkben, mert ezentúl nem szabadna, hogy többé olyasmi történjék, hogy funkcionális analfabéta bunkók kerülhessenek magyarságunk élére. Csak sokat olvasott, nagy tudású művelt emberek kerülhessenek mindenkor ezentúl közülünk vezetői állásokba, és nem pedig olyanok, akik, ha a saját agyuk nem iszi őket, holmi menetelésekkel akarják megoldani jövőnket.
És akkor jöjjön itt egy lehetséges forgatókönyv megoldásszerűség mai gondjainkra.
Nem törődik velünk az isteni unió, fütyül önrendelkezési jogaink érvényesülésére, mit is kell tennünk nekünk hát ilyenkor?
Megalakítjuk a kallondai szénégetők kórusát! És az így létrejövő szénégető együttes, ami sajnos még nincs, elmehetett volna Sowetó-ba tapasztalatcsere címén Mandela államelnök halála apropóján. Majd ezek a kiküldött szénégető nótafáink sorra betanulnák azokat az esetünkben használható rabszolgatartói időkbe visszanyúló néger szpirituálékat, amelyek nagy visszhangra találhatnának az egyes uinós liberális politikusok körében…akik egyébként is visszakézből zsebre vágják a többi ott lebzselő üresfejű politikustársaikat. Szóval, a mi néger zenekarunk olyan személyekből állna, mint volna Vízi Imre, Szabó Előd, Dán Péter és talán ez esetben Keresztes Ildikó személye is szóba jöhetnek, no meg persze, sokan másoké. Például a kiscsángóé, hogy azért ne tűnjön olyannyira mesterdalnokaink profizmusa. És ezek a szénégető tetőtől talpig fekete korommal bekent dalos madaraink Szilveszterkor külön énekszámokkal örvendeztetnék meg az unió legfőbb vezető politikusait, majd miután szénégetőink jelenése véget ér, egyenként odamenni a sajtó által érdemtelenül reklámozott világhírű uniós politikusainkhoz és mindannyijuknak bele kell törölni a képébe megfelelő szénadagot. És persze közben mi is készülünk majd az elkövetkező saját szénégetői jelenésünkre és betanuljuk azokat a rabszolgatartói időkből származó lassú, kesergő énekszámokat. És ha mégsem járnánk szerencsével Brüsssz…elben, még ahhoz sincs nincs egészen késő, hogy egy elkövetkező életmomentumként jelentkezzünk a jövő évi X-faktorba, ahol, majd megbosszuljuk Antal Tímeát és Csobot Adélt! Timi és Adél, figyelem, mert mi is érkezünk a rövid hullámon!
A „Sej, de Bodri kutyám szedd a sátorfádat” című nótával! Kezdetnek talán ez is megteszi, ugyanakkor pedig úgy tűnik ez az ének passzol jelenleg legjobban karakterünkhöz
2.
Fazakas Csaba Károly-ünnepnapi ráadás
2013.12.25., szerda [14:23]
És meg aztán jött a fekete március a maga minden keserű fájdalmával, múlni nem akaró gyötrelmével. És itt megint visszatérnék Jóistenre., általa harcunkban felvállalt jelentős szerepére és itt engedtessék meg nekem, hogy újból kiemelt fontosságot adjak a leírt nyomtatott szavaknak, amelyek az ott a Téren jelenlévők szívét lelkét töltötte ki akkoriban oly mértékben, hogy már csupán így megacélozott tekintetünk által is, akár még fegyvertelenül is áttörhetetlen falanx-szerű véderőt tudtunk képezni szimpla magyaros keresztényi jelenlétünkkel az akkori kialakult ostromi körülmények között. És itt meg kell érteni azt, hogy az a mennybéli keletű pluszragyogás tekintetünkben, amellyel Jóisten megajándékozott minket az írott, nyomtatott publikált szavakon keresztül oly józanságot generáló képességekkel rendelkezik, mi több, ha mi is bekapunk ilyenkor egy kupicával ez az agytisztító erőnk akár meg is sokszorozódhat bennünk. Szóval, ha ezekkel a pluszfényekkel tekintetünkben, ha ellenségeink felé indulunk, akár csupasz kézzel is, ezek a bennünk, tekintetünkben munkáló, haragunkban minket még inkább magával ragadó, nem egyszer mély hideggé átváltozni képes ébresztő hatású fények, némelykor, ha vagyunk elegen mi olvasottabb személyek ilyenkor, egy egész itallal és droggal felajzott, állig felfegyverzett csürhe társaságot is egy helyben tudnak tartani.
És úgy volt, hogy midőn a kaszás-baltás támadókkal szemben lelki és szellemi erőink, mind jobban elkezdtek lanyhulni, jött közénk Virágos Jócka, aki szinte könyörgött Isteni plusz fényt hozó tekintetével hozzánk, hogy ezt a harcot semmiképpen nem szabad feladni, mert ezennel az egész nagyvilág magyarsága aggódik érettünk, tesz újból hitet mellettünk, hiszen ennek a vásárhelyi csatánknak fordulópontnak kell lennie távoli jövőnket illetően. És egy eleve elveszett harcot a győztesre fordítottunk és onnan kezdve józanító jellegű izzó tekintetünkkel szemben előemberi támadóink végig mind tehetetlennek bizonyultak. Ellenségeink olyannyira el voltak bűvölve tőlünk, kígyóbűvöléshez hasonlatos mutatványunktól, hogy amikor Márkus Pista bácsi megjelent a téren szovátai és Nyárád menti társaival, a megsegítésünkre jó öreg nem is gondolkodott egy csöppet se, keresztülnézvén az elbizonytalanodott társaságunkon, rászólt társaira, hogy: „Hármasok ide hozzám, hát nem azért jöttünk, hogy megverekedjünk?”! És meg sem várva a szavai hatását, egy pillanatig sem nézve maga mögé Márkus Pista bátyánk elindult a felállított tankgyűrű felé, ahonnan a másik oldalon a beszállított patkányok vizslattak felénk ördögi lényeikkel. És amint haladt előre a nagy öreg rendületlenül haladt előre, jöttek utána idősebb 60 és 70 év körüli társai fokossal, hosszú nyelű kalapácsokkal a kezükben, a tankok mögött rejtőzködő jövevények meg, mint mikor a bukaresti Herastrau parkban zöld fűre lépsz, úgy rebbentek szét előttük patkányi személyeik.
És míg vásárhelyiek azon a március 20-i napon kis szovátai segítséggel –történt ez egy bizonyos Gál úr jóvoltából is- a nyílt téren győzni tudtunk a ránk szabadított állati fenevad ellenséggel szemben minden külső segítség nélkül, a rákövetkező még másnaposabb másnapon újsütetű érdekvédő szervezetünk képviselői máris feladtak minket. És bizony március huszadikát újabb és újabb sötét napok követték, amikor is egy Ilica nevű asszonyság vezetésével egy vásárhelyi szinten lábra kapó magyar gyűlölő társaság, kezdte kibontakoztatni elemi előemberi vadságát városszerte. És március huszadikától kezdve el egészen május közepéig egyéb sem történt, mint az, hogy ez a leépült agyú társaság fel-alá járkált a városban keresztül-kasul, végig hangosan ócsárolva minket, védtelenül hagyott magyarokat. És míg minket büntetlenül gyaláztak nemzeti mivoltunkban az analfabéta zsiványfajtái, mindez idő alatt szabadelvűbe átkonvertáló istentelen elöljárói tehetetlenül ellenszó szemlélték sorozatos meggyalázásunkat.
És sokan sokszor hangoztatják most utólag is azt, hogy de miért nem jöttek el hozzánk akkoriban a legnagyobb baj idején a székelyföldiek! És minő nagy tévedés ez az azóta is számtalanszor szajkózott közhely, hiszen a várva várt segítség igenis megérkezett, mégpedig nem is akármikor, hanem épp a legjobbkor. Amikor is az Európai Idő, Tromf, Ötödik kerék és Hídfő nevű lapjaink képében igazi tartalmas lélekerősítő vigasztalásban lett részünk Székelyföld felől.
Ez a lapterjesztéses történet meg úgy következett be részemről, hogy a színháztéren akkoriban létezett egy mezőbándi illetőségű András névre hallgató lapárus illető, aki nem tudni miért csak oláh nyelvű lapokat volt hajlandó árusítani. És mivel akkoriban állandó bejárásom volt a Bolyai utcai székházba látván azt, hogy ott az egyik sarokban egy nagy rakás Európai Idő névre keresztelt folyóirat tornyosul kikértem hát belőlük egy nagy adaggal és kivonultam én is vérbeli rikkancsként lapot árusítani. És minden egyes árusításra kivitt lap rövid időn belül gazdára talált, úgyhogy óránként kellett visszamennem az érdekvédő központba újabb újságadagokért. Oly jól végeztem pénzgyártó munkámat, hogy végül Szepessy a választási kampány előtt kevéssel engem bízott meg, hogy kampányjelvények árusítása céljából elutazzak Csikszeredába és Udvarhelyre. A szeredai napi piacon a rendőrök egykettőre megkötöttek és rohamkocsival felvittek a rendőrség épületébe, ahol kihallgatóim máris nekiálltak lelki keletű összegyömöszölésemnek, de szerencsére nem tartott sokáig a számin kérésem, mivel egy Alfa nevű helyi ifjúsági szervezet lelkes vezetője öt percen belül ott termett, mire rendőrék szó nélkül szabadon engedtek. A piaci lefogatásom kapcsán kerültem kapcsolatba Murgu Pál újságíróval,aki akkoriban a helyi rmdsz közlönyt szerkesztette. Őáltala ismerkedtem meg a piac szomszédságában lakó Kató Vladimír nevű karikatúristával, aki miután elmesélte., hogy miként mentette meg a helyi szekú becsületes vezérét a népharagtól, hogy az ne járhasson úgy, mint az oroszhegyi milicista főnök, elhívta magához a Tromf nevű hetilap mindenesét, Szász Karcsit, akinek kerek perec azt jelentettem ki, hogy az akkoriban eladott 4.000 körüli lappéldányszámot még tovább lehetne növelni. Mire Karcsi az üzletemberek szokványos pragmatikusságával rám kérdezett, hogy mégis mennyivel tudnék több lapot eladni a jelenlegi nagynak számító példányszámnál. Erre fel én meg kapásból kimondtam a bűvös 10.000-es számot. Karcsi erre meg egy kicsit elég ferdén nézett rám, de nem szólt semmit, vesszen rajta az ebadtája, ha itt nekünk cselezgetik és a következő számból máris megkaptam a tízezer példányt kitevő Tromf adagomat. Ráadásul kátyúkkal teli úton mentünk és jöttünk, de közben az izgalom is kirázott, hogy mi lesz ezzel az irdatlan nagyságszámba menő lapmennyiséggel. És megérkeztünk Vásárhelyre, ahol sebtében egy hat személyből álló árus csapatot verbuváltam, akik a város minden pontján vesztegették az akkoriban valutát élő portékánkat. És a vásárhelyi megkeseredett magyarok csak jöttek és mind csak jöttek, mint egy végeérhetetlen tűzfolyam, és ott álltak sorba újságos kupacaink előtt és vitték az újságot, egyre mind csak vitték, úgy hogy a szerdán kinyomtatott újság Vásárhelyre elhozott tízezres példányszáma péntek délig háromnegyed részben értékesítve lett, a hátramaradó egynegyedet pedig hétfő délig a legutolsó szálig eladtuk. Történt mindez olyan körülmények között, hogy közben Kúti Elek a másik Tromfárusító társam, ő maga is közben eladta a maga négyezres lapadagját. És eljött újból a szerdai nap és mi mentünk újból Szeredába, Szász Karcsi meg társai közben valószínűleg végérvényesen lemondtak rólunk. Azt kellett volna látni, amikor kifizettem mind a tízezer példány árát, D. Kiss János „felelős szerkesztő” úgy bámult rám, mint egy földön kívüli jelenésre és attól kezdve minden egyes megjelenő lapszámot, mint saját újszülött gyermekét mutatta be nékem a Tromf folyóiratot megálmodó újságvarázsló ember. De nem csak túlteljesített Vásárhely azáltal, hogy tizennégyezer Tromf nevű lap kelt el szabadeladásban városunkban, hanem a példányszámra képesek voltunk ráfejelni nem is kis részben., ugyanis, mikor mentem fizetni a hozott tízezres adagunkat, Szász Karcsi előállt a sepsiszentgyörgyiek által visszahozott kétezres példányszámmal, hogy azt is nem próbálnám eladni. És így a friss tízezres példányszámú lap mellé, azon túl került kétezer darab az előző heti nyomtatásból , és mit ád a Fentvaló, a rákövetkező hétfőig az összes lap elkelt mind egy szálig. És itt ne feledjük el, hogy a Tromf nevű újságon kívül még ott volt a piacon az Európai idő, amelyből egy-egy lapszámból kétezret értékesítettünk, meg volt még a Hídfő, amelyből 500 darabon adtunk túl, meg az Ötödik kerékből is sikerült könnyűszerrel ötszázat eladnunk. Majd Murgú Pál is előhozakodott az Áttakintő című tallózó hetilapjával, illetve beindított később a Bűntény nevű folyóiratát is. Míg az előbbiből 1.000 darab fogyott, az utóbbiból már 2.000-et értékesítettünk. Tehát úgy kell elképzelni azokban az időkben Vásárhelyt és főként annak főterét, mint egy csillapíthatatlanul kirajzó, igazi önmagát kereső lelkiismeretes kulturált társaságot, akik nem akartak hinni az előemberi primitívség szellem és léleklebíró erejében. Valahogy ezek a Csíksomlyó lábától érkező vigasztaló hatású lapok, mintha ide hozzánk elkerülésükkel arra szerettek volna figyelmeztetni, hogy Jóisten az írott nyomtatott szavakon keresztül is igyekszik őrködni felettünk, e nyomtatott szavak által új erőt önteni szívünkbe a további kitartáshoz, hiszen, amint az ördögfajzatokat lebírtuk lelkünkből jövő írott szavaink által életre kelő jóságunkkal, egy olyan jobb emberi világ fog eljönni a földkerekségre, amelynek nem lesz párja széles e nagyvilágban. És tényleg úgy áramlottak a népek földön, illetve kézi szekereken heverő magyar lapjaink felé, mint az manapság láthatjuk egy-egy csíksomlyói búcsú alkalmával. És már az, hogy kezükbe foghatták az áhított vigasztaló keletű székelyföldi lapot, már csupán maga a lapoknak kézzel való megérintésre is, felvillanyozott, új erővel képes volt eltölteni, minden hozzánk, lapárusító helyeinkhez eljönni hajlandó polgártársunkat. És most gondoljuk el ezeket a lapokat, mint a magyar szívnek igazi gyúanyagot szolgáltató lélekláng képző mennyei irányultságú tudatformáló eszközt. Amely így születő életfény kisugárzások által mi magyarok többé nem ismerjük a lehetetlent, meg a félelem fogalmát is esetünkben végérvényesen nem létezővé nyilvánítjuk! Csak néhány papírra vetett sor és mi bármikor akár a leglehetetlenebb vert helyzetből ismét talpra állunk, mert ez nálunk így működik belénk van kódolva, jóisten az írott szavakon keresztül kezünkbe adta a lehetőséget, hogy mi legyünk a földi legkiteljesedettebb értelem első fáklyavivői.
És így mentünk tovább, az írott magyar szavak ördögűző hatását magunk elé felmutatva. És amikor már nem volt többé Tromf-újságunk, helyébe előkerült az Erdélyi Napló napilap, amelyből csupán vásárhelyen szabadeladásban napi 2.000 darabot adtunk el, Popper, Irzsányi és Sarkadi nevű nagyváradi terjesztők csodálatára. Majd mikor bajba került bizonyos könyvelési gondok miatt és az Erdélyi Napló ez okból átalakult hetilappá, akkor is heti 800-at voltunk képesek hasznosítani belőle, messze lekörözve eredményességünkkel más erdélyi városokat. És így ment ez 1998-ig, a város magyarjai a megvásárolt lapok által való valóssággal bebalzsamozták szívüket az örök rombolásra beállítódott balkáni lélektelenség szűnni nem akaró rohamaival szemben. És ahány magyar nyelvű lapot eladtunk, annyi briliánson is túlmutató angyali pluszfény gyúlt kulturált magyarjaink szemében és lettünk jobbak, és találtuk meg mindenkor időben a megfelelő megoldásokat mi gyalog-magyarok, miközben esztelen elöljáróink végig cserbenhagytak mindnyájunkat.
1998-ban történt, hogy nagy többségben lévő, zömében funkcionális analfabéta tanácsosaink minden előzetes figyelmeztetésünk ellenére lappiac rendezés címén versenytárgyalásra kényszerítettek az állam felé ezermilliárdos tartózásokat felgyűjtő állami lapterjesztővel. És nemcsak velük, hanem például egy olyan céggel is, amely egyetlen, feladatfüzet által megkövetelt papírost nem adott le az illető versenytárgyaláskor és mégis részt vehetett a megleckéztetésünkön. És azóta is mind csak, mint megtűrtek maradhattunk saját városunkban, a városi hivatal részéről számtalan „egzorcizáló” jellegű kísérletnek kitéve, állandó bizonytalanságba végezvén tovább mindvégig munkánkat, miközben munkánk által vigasztalást hoztunk, új bátorságot igyekeztünk sugározni folyamatos balkáni ostrom alatt álló településünk magyarságának. A legutolsó simításokat végleges megse…mmisítésünkre, az új udmr-s vajda, Peti igyekszik nagy befektetett energiák árán nyélbe ütni, ő aztán ad nekünk a képünkre, azért, hogy voltunk annyira pofátlanok, hogy mindenkor az ellenükre meg mertünk maradni! És végiggyalogol urasága mindenkin és mindenen, hiszen elért műveltségi szintje őt csak ilyesmire predesztinálja. És ráadásul pechünkre, a vásárhelyiek is kezdenek mindjobban belefáradni a végeérhetetlen Istennel kergetőző balkáni előemberi ámokfutásba.
1.
Fazakas Csaba Károly
2013.12.25., szerda [10:54]
Nem sokakat érdekel a beküldött visszaemlékező beszámolom, de remélhetőleg az írásaimat hozzátéve más hasonló jellegű visszaemlékezésekhez, teljes képet kaphatunk egy csodálatos életpillanatról, amely csak rendkívüli emberi nagyságok által volt lehetséges megvalósítani.
Tehát volt a forró halotti áldozatokat is követelő december 21.-éi nap, de azt megelőzően még léteztek a az ezt megelőző forrongás teli napok, amikor is Temesváron Tőkés László tiszteletesnek köszönhetően ismét lángra kapott Petőfi Sándor legszebb megálmodott álma. Lelki izzást, elsöprő forradalmi lángolást szült általunk Jóistenbe vetett hitünk, bennünk vég nélkül munkáló sorsjobbító keresztényi életszeretetünk. Néhány napon át mi magyarok voltunk az új világot elhozó, mindent és mindeneket beragyogó legtökéletesebb földi Isteni ívfény. És mily csodálatos volt akkor akkoriban fél térdre ereszkedni eszményien menetelésünk közben, hálát adni Istenünknek, a nekünk ajándékozott nagyszerű visszahozhatatlan életpercekért.
De most visszatérve a földiekre szóljunk arról is, hogy úgy 19.-e vagy 20.-a tájékán azért történtek különös előzmények is mifelénk Vásárhelyen. Amikor is az egyetemi központ felől remélvén a forradalmi lángnak a helyi kipattanásának megtörténtét, többen az egyetemi zóna felé vettük utunkat, napjában várva a napot, amely sehogyan sem akart eljönni. Az egyik ilyen sétálásom közben a bulevárdi katonai laktanyából magas rangú katonai tisztek vonultak ki, élükön egy Gusa tábornok alakjára rendkívül hasonlító főtiszttel. És itt most gondolok arra, hogy valószínűleg nemhiába volt az, a Gusa szobrot épp itt nálunk Vásárhelyen a Bulevárdon akarták felállítani a hóhér tábornok egykori méregkeverő cimborái.
És természetesen a december 21.-ei forradalmi lángolások után jöttek a 22.-ei események, amikor is a város munkásnegyedeiből a felháborodott munkások egy emberként indultak el a főtér felé számon kérni gyilkos pribékjeinktől az előző napi történéseket. Ezennel a Városháza előtt volt felállítva az állig felfegyverzett kiskatonák sorfala, akiket időről-időre fiatal lányok környékeztek meg egy-egy szegfűszállal, de történt ez mindhiába. Mert katonáink mást sem tettek őket magukkal kapó nyers, lélektelennek tűnő izgatottságukban, mint azt, hogy bizonyos időnként újból meg újra fejükre húzták a bevetési sí maszkjaikat, mintha ismét a tömegbe belelőni készülnének.,Eközben a Kultúrpalota második emeletének legszélső ablakából végig egy rendkívül nyugodt illető fényképezgette provokálóan lassú, komótos stílusban a főtéren egybegyűlteket. Nagyjából olyan semleges hangulat alakult ki a téren, mint mikor kicsengetéskor a diákok megszaggatva uniformisaikat, már csak a búcsú bulira tartogatják még megmaradt, holmi tudományok irányába elhajlani hajlandó utolsó energiáikat. Aztán ebben az eszményi csönddel teli nirvánai körülmények között került elő valahol a dél tájékán Király Károly személye is, aki egy tonett székről próbált beszédet intézni az egybegyűlt nagyérdeműhöz. És alighogy megszólalt Király Károly egyik követője kevéssel utána máris lerántotta a szónoki székéről, mivel az illető úgy regisztrálta, mintha rálőttek volna az akkori egyik legjelentősebb magyar politikus személyiségre.
Aztán úgy dél felé végül felszállott a téren a virtuális, mennyekbe vivő fehér füst és mindenki örömteljes üdvrivalgással vette tudomásul, hogy a diktátor végre valahára elmenekült. És ilyenkor mit is lehetett tenni, mint azt, hogy a tüntető társaság egy része elvonult a Városháza épületéhez, ahol derék forradalmáraink betörték a bejárati ajtót, majd ennek után feje tetejére fordították az egész épületet, az intézményben lévő különböző fontossággal bíró dokumentumokat pedig rendre kiszórták az ablakokon, hogy majd azokat az utcán lévő társaik égő máglyák martalékává tegyék. Aztán pedig, mint akik jól végezték dolgukat, a Városházi randalírozó forradalmáraink kiszolgálták magukat az épületben talált ételfinomság-ritkaságokkal.
A társaság másik fele eközben a Borsos Tamás utcában lévő Szekuritáté épülete felé vette útját, tömött sorokban vonultunk a rettegett szekus székház felé, hogy végre megismerkedjünk azzal a bizonyos sokat emlegetett, magyar kéz alkotta(?!) pofozógéppel. Rendkívül rövid idő alatt felérvén a helyszínre egy ideig farkasszemet néztünk a becsukott kapukkal, majd hirtelen valaki kinyitotta belülről a kapukat és a hirtelenjében realizált önön lesújtó nagyságú erejétől megvadult tömeg betódult kiszabadítani az előző napon összefogdosott személyeket és nemcsak. Ugyanis közöttünk voltak azok a szekusporontyok, akik elsőknek vonultak be a szekusközpontba, hogy az el nem rejtett, minden őrzés nélkül maradt szekus-dossziékat mielőbb biztonságba helyezzék. Hajdu Győző és mások ilyenszerű jelentői dossziéja nem kapott elég odafigyelést, így lett aztán később Hajdu helyett, annak óriási pechére, 2002 után hivatalosan is Markó került az udmr élére. Egy másik előkerült dokumentum szerint Vásárhely városában mihamarabb meg kell változtatni az akkor javunkra érvényben lévő 54-46% lakosságarányt, amit a gyarmatosítóinknak máig nem sikeredett elérni, mivel a valójában minden egyes sorra kerülő választási megmérettetés a megszálló titkosszolgálatok szárnyaló remekléseiről szólnak, mely ügyeskedések során jól kiképzett személyek lopják meg a kíméletlenül a vásárhelyi választópolgárokat.
Közben persze a Szekuritáté épület ostromakor mozgalmas pillanatoknak lehettünk szem és fültanúi: az egyik begyulladtabb lelkületű srác egy adott pillanatban kalasnyikovval kezdett el hadonászni mindenféle vélt és valós szekusok felé, de mindnyájunk szerencséjére az illető lő fegyverből már ki volt véve az ütőszeg. A dáridó aztán továbbtartott, a fiúk továbbkeresték a pofozógépet én meg elindultam hazafelé, útközben két reszkető rendőrrel is találkoztam, akik hangosan a készenlétben tartott, csőre töltött pisztolyaikról értekeztek egymással.
Otthon már szüleim vártak rám, a nagy örömmel, hogy már a televízió is bemondta, hogy elmenekült a diktátor. Mire én egy boros üveget vettem a kezembe, majd miután ünnepélyesen kibontottam és koccintottam szüleimmel, hozzánk átérkezett szomszédjainkkal együtt, ajkaimhoz emeltem poharam, és belekóstoltam italomba. De már a második kortynál megakadt a kezemben a pohár és hirtelen belém villámlott,, hogy: nincs vége, még mindig nincs vége…
És most huszonnégy év eltelte után még mindig úgy tűnik, hogy már soha nem is lesz vége ennek a balkáni élű kivédhetetlen végeérhetetlennek tűnő, ördöggel együtt való folyamatos vergődésünknek a pokoli kálváriájának.
Ezután három csodálatos nap következett, melyek során az itt élő két nemzetiség sorra fedezte fel közös érdekeit, találtunk egymásra soron kívül, lettünk nagy rajongói egymás emberi jóságának. De ez a csoda csak három napig tartott, mert már a harmadik napon felcsattant Vásárhely főterén oláh részről az első: „mi az, hogy egyformák, mi igenis nagyon is különbözőek vagyunk egymástól” stílusú extrém fasiszta típusú szövegelések, hogy majd január 10.-én a helyi Cuvintul Liber-ben megjelennek az első uszítójellegű cikkek. És onnan kezdve a helyi,halottaiból újjáélesztett Volkischer Beobakter-szerű Cuvintul Liber nevű előemberi förmedvény csak úgy ontotta magából sorra az esztelenebbnél esztelenebb gyűlölködő irományokat. Majd rövidesen nagygyűlést is rendeznek az előkerült magyar gyűlölő bajkeverő elvtársak a helyi Sportcsarnokban, ahol immár teljes egészében kivetkőznek saját, addigi középszerűnél is laposabb szánalmasan leegyszerűsödött emberi mivoltukból.
Mire pedig frappáns magyaros viszontválaszul jött a mi február tizedikei Bibliás-Könyves-Gyertyás menetünk. És ezt az egész városon végighömpölygő eszményi szépségű, a maga nagyszerűségében páratlan menetünket úgy kell elképzelnünk, hogy miközben a menet eleje már a városi Sportcsarnok előtt vesztegelt, mi a többiek még csak indulni készültünk a Kistemplomon jóval alul. Hihetetlen mámorító egy élmény volt így egy szív, egy lélek tömegben élő tűzfolyóként végigsodródni városunk nevezetesebb helyein, szólni közben a magyar kultúránk alkotta gyönyörűséges, minket oly nagy szeretettel körülölelő épületeinkhez, napfényként ránk mosolygó templomainkhoz s érezni közben a nekünk szárnyakat adó őseinknek felülről sugárzó, ránk felvigyázó figyelő tekintetét. Ez volt az a helyzet, amikor a napnak ránk ragyogó sugarai szabályszerűen elkezdtek szeretetfény-könnyeket ontani értünk. Még az utcák csókái meg verebei is velünk ünnepeltek, hozzánk károgtak, csicseregtek oly biztatóan, s a fák is körülöttünk valóságos körtáncra perdültek pillanatnyi rájuk telepedő magyaros örömükben. És mily lélektisztító hatással bírt e fegyelmezetten végigvitt, kálvária dombi fényeket lelkünkben felvető, több mint fantasztikusan gyönyörű, félig angyali, félig meg több mint angyali álomszerű mennyeket vizionáló tökéletes vonulásunk. És közben egy patkány sem került, aki minket továbbócsároljon! Ugyanis a mindez idő alatt a z ellenünk eladdig átkozódó jöttment előemberei, egytől-egyig eltűntek a város utcáiról és csak a város végén gyűlt össze belőlük rendkívül kevés számban néhány másnapod surmó alak, kik kétségbeesetten, majd szinte toporzékolva konstatálták a reális tényállást, azt hogy ismét velünk van Teremtő Urunk. És hogy a jelek szerint velünk is Marad, választott népével el egészen a világ végezetéig, persze, csak akkor, ha közben mi sem fordítjuk el arcunkat Tőle időről-időre, mint ahogyan azt tettük általában mindenkor. De mi újólag ismét megtagadtuk őt, midőn ezt Teremtő Urunk által nekünk ajándékba adott Isteni szabadságunkat, odavetettük volt elvtársak istentelen üresfejű csapongásainak. Ők uraságaik jöttek és nemes egyszerűséggel megrázták elvtársi gönceiket, minek folytán volt „tovaras”-ból átvedlettek liberális uraságokká, akik legtöbb annyit tettek, hogy az addig alkalmazott kommunista fráziscsokrokat lecserélték a divatosabb trendi szabadelvű közhelyeket hirdető baromságokkal és így kerültünk át addigi kommunista nyomorúságunkból a szabadelvűbe, miközben a Történelmi Egyházaink is beragadtak ettől a lózungcserés szabadelvű trükktől. Mert bizony a Bibliás-Könyves-Gyertyás menetünket is az egyházainkban szolgáló személyek szervezték meg, igazgatták végig, s adtak oly nem tartást az egész vonulásunknak, hogy annak tündöklő fénye, majd hogy nem őrületbe kergette a minket gyűlölőket. A pontos, minden részletre kitérő aprólékos szervezés, maga a kezünkben lévő Szentírás, meg maguk a templomi ünneplőben kivonuló, boldogságtól sugárzó arcú büszke polgárok mind-mind olyan méltóságteljes Isten áldásával láttamozott védaurát teremtettek rendezvényünk köré, hogy az a menetünket övező Mennyek országon is túlmutató átmeneti földi megcsillanásunk, úgy tűnt végérvényesen kikezdhetetlenné teszi a vásárhelyi magyar szíveket az idegenek eltervezett további provokáló szándékú megnyilvánulásaival szemben. Ezt a nagyszerű egymásra találó vonulásunkat, mely Isteni jelenést is sejtet maga mögött, most utólag úgy kell elképzelnünk, mint egy új idők béli Kálvária dombi körmenetet, ahol a magyarságunk miközben szabadságra tör, sehol körülöttünk egy leselkedő római, mert ott őrködik felettünk végig Jóisten.
És akkor mégis miért adtuk át azokat a vezetői gyeplőket az üresfejű volt elvtársaknak, lemondva liberálissá átváltozott politikusaink javára, Jóisten által számunkra életre hívott védhatalmunkat?
És azóta is csak sírunk keressük igazi önmagunkat és nem értjük, hogy miért hagyott el Teremtő Urunk nekünk, mikor tulajdonképpen mi fordítottuk el Tőle orcánkat, miközben istentelen bábuembereknek játszottuk át életünk irányításának ránk bízott Isteni ostorát.
Hozzászólások4