Ott voltak a jók és rosszak megmérettetni: a rosszak, mint szokás szerint, még rosszabbak lettek, törtek, zúztak, raboltak, ahol lehetett; a jók pedig még jobbakká váltak, és már maguktól is tudták, hogy mi lesz az általuk megteendő következő lépés, pedig egy csöppet sem beszéltek össze.

Csak egyszeriben úgy jött az egész, mint a tenger, amely magával ragadott mindent és mindeneket, és önkéntelenül követtük lelkiismeretünk szavát, s úgy hullámoztunk végig önfeledt mámoros állapotban a városunk főterén, mígnem egy adott pillanatban a Guliver üzlet magasságában találtuk magunkat, egy kiskatonákból álló, PPS(Z)-43-as géppisztolyos alkalmi kivégzőosztag előtt. Csak akkor realizáltuk, hogy mily ridegen-nyersen is képes rád meredni egy géppisztoly hideg fegyvercsöve, az azokat feléd irányító könyörtelen, üres tekintetű pribékekkel párhuzamban.

Azt is érdemes megjegyezni, hogy a leendő torkolattűz hatóterébe minden esetben mi magyarok érkeztünk meg legelsőknek, holott a várost – már akkoriban is – mintha fele-felében laktuk volna. És persze, hogy ott voltak ők is közöttünk, hogyne lettek volna, hiszen nélkülük kik is törhették volna össze a Színház téri buszmegállóval szemben lévő faliújságok kereteit? És csoda, hogy ezeket, a nyomtatott szavakkal teli pannókat törték össze darabokra többségi feleink, azok, akik mindig is irtóztak a leírt betűk életjobbító hatású erejétől. Saját maguk által kiállított önnön rabsági bizonyítványukat zúzták porrá vad vehemenciával, ők a rabtartóink és keresték közben a szabadság felé vivő utat, eldobva maguktól az írott szónak a felemelő erejét, hiszen szerintük lám, az írott szó mindig is csupán rabságot teremthet.

Nem lehetett magyar szót találni akkoriban arrafelé, mint ahogyan most sem, hogy megmagyarázzuk nekik, végre megértessük velük, hogy a nyomtatott magyar szó épp ellenkezőleg, életet megjavító hatással rendelkezik, mi több, általa egy egész, önhibáján kívül apróbb mulasztásokon keresztül rabságba vergődött világot lehet megváltani. És akkor nem is volt ott a helyzet, hogy a szavak szintjén egyezkedjünk a velünk most először egy hullámhosszra vergődött többségi társainkkal. Így a mi szívet melengető izzó forradalmi örvénylésünknek Köllő Gábor plébános adta meg a kezdőtüzét, a katolikus paplak ablakából szórván áldását Földre szállt mennybéli tisztítótűzszerű menetünknek.

Egyszóval, mielőtt még a remegő, beijedt kiskatonák elé értünk volna, egy szőke lány – mert mily különös, a halál felé menetelő első sorban többen voltak a lányok, mint a fiúk – megfordult és elsápadó arccal csak annyit mondott, hogy: „Gyávák!”. Mire erre aztán én is hátrafordultam, és kénytelen voltam megállapítani, hogy a hátam mögött immár többé egy szemszál emberi lélek sem található. Az előbb még velünk együtt skandáló, magyarul internacionálét éneklő, varázslatosan összetorlódott hullámzó kritikus tömeg hirtelen mind semmivé lett. A mi kis időben nem kapcsoló, legfeljebb tucatnyi személyből álló társaságunkon kívül – nem tudni hogyan, de – újra mindenki átalakult a járdák oltalmazóan nemes biztonságából bámészkodó hétköznapi járókelővé. Látszott, hogy el vannak készülve a regáti származásúak, hogy pillanatokon belül lőni fognak, és közben mi is le voltunk égve, hiszen csapdába kerültünk, s nem tehettünk semmit, mert hát azt a magyaros becsület így kérte!

Nekünk már bezzeg nem volt hová elsettenkedni! Már-már úgy éreztük, hogy nekünk van szánva az Isteni halál, „az ágyban párnák közt” nélküli. De úgy tűnik, a Jóisten onnan felülről továbbra is újabb ágyakat meg párnákat vizionált számunkra, mert néhány perc múlva a gyárak felől érkezők áttörték a főtéren felállított géppisztolyos tűzvonalat. És miután megegyengettek egy rendkívül rozoga békebeli tűzoltóautót, mi tüntetők, fraternizálva egymással, elindultunk közösen a Hosszú utcán keresztül, további csatlakozó személyeket gyűjteni magunk mellé. Amint bejártuk a több kilométeres útvonalat, végig csak románul skandálta mindenki a „Gyertek velünk”, meg a „Gyerekekért” rigmust, meg jó kétszáz méterenként fél térdre ereszkedtünk segítségért könyörögve Istenünkhöz… Mellettem haladt az első sorokban gyapjúpulóverben a tűzpiros arcú Munteanu fiú is… Így értünk el a Fortuna üzletközponthoz, ahol egy vállalkozóbb kedvű személy fel is mászott az üzlet kiugró részére, egy kicsit szerepelgetni előttünk. Aztán innen indult el vissza, a városközpont felé az izzó tekintetű, önnön realizált nagyságáról is megtáltosodott örvénylő nagyérdemű, és mentünk így tovább határozott elszántsággal a szívünkben, miközben egy holland kamionos került a közelünkbe – aki mint meglátszott rajta, teljesen megbabonázva bámulta embertűzként hömpölygő sorainkat.

Így folytattuk utunkat, hogy aztán úgy kétszáz méterre a város főterétől különös dolog történjék, ugyanis valahol a kettes számú poliklinika magasságában, csak Jóisten tudja honnan, egyszerre felcsendült eget rengető hangmagasságokban a régi, általunk oly jól ismert magyaros: „Huj, huj, hajránk!”, majd ezt követően, mint egy virtuális géppuskasorozat robbant a „Most vagy soha!” biztatási jelszavunk. És így, ezeket a szokványos sportarénabéli lózungokat skandálva érkeztünk el a Grand hotel sarka és a főtéri kisebbik ortodox templom között húzódó, újabb állig felfegyverzett kivégzőosztag sorfala elé.

Ezennel – már a felállított géppisztolyos kiskatonák sorfala mögött – megjelentek az uniformisaikból kihízott és így rendkívül szánalmas, képükből kikelt és ruháikból egyaránt kibuggyanni készülő szekustisztek és a milicisták is, akik hasonlóképpen csípőjük mellett egy-egy PPS(Z)-43-at szorongattak. Egy Szatmári nevű srác kissé kábultabb italos állapotban megindult feléjük felemelt kezekkel, majd a fegyveresek vonala azonnal el is nyelte őt. Mi megijedtünk, hogy de mi lett vele, de szerencséjére másnap már újra közöttünk volt, miután kiszabadult a szekusok fogdájából, ahová aznap este becipelték.

Majd egy nálam egy fejjel alacsonyabb, idősebb cigány kezdte el lábbal rugdosni a Romarta Lux üzlet üvegtábla-falait, de azok egy ily kismértékű erőnek nem akartak engedelmeskedni. Ekkor a leleményes Gazsink meglátott a közelben egy fél téglát, és máris taktikát változtatott: ezennel egyből sikerült betörni az egyik vastag üvegfalat, mire a tömeg, mint eszeveszett őrültek – ostoba és értelmes egyaránt – közösen elkezdték rúgni vad vehemenciával a még éppen maradt üveg-pannókat. Rövid idő belül mind betört az egész, és kik-ki tetszése szerint szervírozhatta ki magát az így szabad prédává vált nercbunda részlegről.

Ekkor a rám törő pillanatnyi undortól indíttatva átvonultam az ortodox templom melletti parkrészre, ahol először a parki fák mögött kerestem magamnak menedéket, hiszen már túl voltunk a kilőtt füstbombák visszadobálásán, meg parkbéli társaink is másnapos részeg révületükben egyre-másra dobáltak minden kezük ügyébe akadó követ, összetört paddarabokat és egyéb alkalmi dobó eszközöket. Próbáltam őket lecsillapítani, szóltam is róla, hogy nem kéne tovább cukkolni a felajzott hóhérfajtáját, de ekkor végleg elszabadult a pokol, senki nem felelhetett többé már senkiért. Így értem el a Balcescu szobor mellett tébláboló, két kezében egy-egy kisgyermeket tartó, végletekig megszeppent nagymama mellé, aki zavaródottan tette fel nekem a kevésbé költői kérdést: „Mi a véleménye, vajon ezek ma ránk fognak-e lőni?” Én kategorikusan ráripakodtam, hogy vigye el azonnal azokat a kisgyermekeket, mert itt már nem babra megy a játék, a pribékek bármely pillanatban vízszintesben is elkezdhetnek tüzelni ránk.

És többé már nem lehetett tenni semmit, a jelenlévők nagy többsége, mint egy megtébolyult méhkas  minden lehetséges módon provokálta a teljes mértékben pánikba esett kiskatonákat, hátuk mögött álló tisztjeiket, akik időközben már el is kezdtek az ég felé tüzelni.

Néhány percig lőttek leendő hóhéraink fegyvereikkel a levegőbe, és valahol az utolsó minutum tájékán lódultam meg és rohantam nyúlcipősen előre, hogy majd a mai Alfa bank és az ortodox templom között beszaladjak a városháza előtti benzinkút felé. Az épület még tavalyig őrizte magán azt a háromszöget, amit a mesterlövész bakizott el. Még a benzinkút mögött sem lett vége a forradalmi rendbontás továbbgyűrűzésének, ugyanis itt néhány fiatal azon kezdett el ügyködni, hogy meggyújtott papírosokkal felrobbantsa az ott lévő benzinkutat. Közben meg az addig felfelé irányozott lövések vízszintes irányt vettek fel és a földre kilőtt lövedékek hangját lehetett hallani, amint a gyilkos golyók belekapva a főtéri aszfaltba sípoló hangon gellert kapva felpattantak… Majd utána csak a tompa sóhajokat lehetett hallani, halk, már-már szinte bocsánatkérő jajongásokét, és akkor már teljességgel ott volt, kíméletlenül aratott a halál. Innen már csak menekülni lehetett, így elindultam nagy kitérővel a Bolgár tér sarkán lévő orosz piac felé vezető úton hazafelé, ahol az utcasarkon egy magas, jó kötésű nagykabátos úriember szólt hozzám, és mondta, hogy vállon lőtték őt, de sokat nem volt mit gondolkodni a dolgon, mert azonnal megállt mellettünk egy Dacia személyautó, és máris betessékelték a sebesültet – aki Pajka Károly lehetett.

Időközben a tűzgyűrűből kimenekültek közül egy csapatra való gyűlt össze, és így indultunk el végül a Poklos patak partján haza a Hosszú utca irányába. Közben még hallottunk egy-egy lövést a hátunk mögött, de végül is számunkra jól végződött ez az alkalmi forradalmi kiruccanásunk.

Fazakas Csaba