Volt valamikor májusban az RMDSZ székházában egy összejövetel, amely Brassai Zsombor jópofa gettós mondata kapcsán vált népszerű témává. De lehetett volna másért is, mondjuk azért, mert itt derült ki, hogy egyik iskola magyar aligazgatónője, az igazgató utasítására utasította a magyar diákokat és tanárokat is, hogy december elsején piros-sárga-kék szalagocskával ékesítsék magukat.
 
Mindegy. Az összejövetel eredeti célja az volt, hogy Illés Ildikó jelenlétében a magyar igazgatók, aligazgatók megosszák egymás között tapasztalataikat arról, hogy hogyan működnek együtt a román kollégákkal, hogyan érvényesül a kétnyelvűség az általuk vezetett intézményekben. A következtetést bárki levonhatta: ott ahol Horváth Kovács Ádám nincs, általában botrány sincs. Meg kétnyelvű felirat sem.
 
Ez volt az az összejövetel amúgy, ahol elhatározták, hogy kétnyelvű diplomákat küld az RMDSZ az iskoláknak. Ezekért az oklevelekért később Illés Ildikó már nem vállalta a felelősséget. Mint nyolcadikos osztályfőnök az évzáró előtt öt perccel szereztem tudomást a főtanfelügyelő rendeletéről, mely megtiltotta, hogy ezeket az okleveleket kiosszuk.
 
És most figyeljen kedves Mózes Sándor: „magyarellenes” igazgatónőnk reakciója az volt, hogy „nem érdekel, túl későn jött”. Ezzel szemben Illés Ildikó azt tanácsolta aligazgatómnak, hogy szedje őket gyorsan össze.
 
De nem ez, ami különleges Illés Ildikóban, hisz végső soron, rajtam múlott, hogy nem osztottam ki az okleveleket, mint jólnevelt ember én is féltem a büntetéstől. Ami ámulattal töltött el, az az MTI-nek adott nyilatkozata, mely szerint azért menesztik iskolánk román igazgatónőjét és magyar aligazgatóját, mert nem tudták megfelelően kezelni az iskolánkban eluralkodott feszült helyzetet, ami szülők közötti dulakodáshoz vezetett az évzárón. Ez egy remek tálalása volt az ügynek, mert azóta hivatalos helyről tagadták, hogy Adina Maria Chirila igazgatónőt leváltották volna, és az iskola pedagógusai között is beszédtéma volt már egy fél éve, hogy le akar mondani. Az egész botrányért tulajdonképpen a magyar aligazgatót büntették meg, váltották le. Kinek győzelem ez?
 
Retorikai kérdésre a válasz: Illés Ildikónak, aki már két éve szeretné jelöltjét aligazgatói irodában látni. Most sikerült. Mi bajom Péterfy Erikával? Az égvilágon semmi, konfliktusom nem volt vele. Természetesen eddig. Demeter-Erdei Zoltán leváltásával viszont lehetett volna várni a versenyvizsga megtartásáig. Nyugdíjhoz közel jár, úgysem szált volna versenybe, ennyit megérdemelt volna, már csak azért is, mert többször vitt diákokat a március 15-i postaréti ünnepségre (és nem máshova, pl. az EMI által szervezett rendezvényre) gyarapítva az évről évre töpörödő lelkes közönséget.

Zoliról ellenfelei szokták mondani: puha, nem küzd eléggé. Én ezt másképpen fogalmaznám: egy békés természetű ember, aki kerüli a konfliktust. Mint fiatal pedagógus sokat tanultam tőle, hogyan kell kommunikálni szülőkkel, diákokkal, hogy kiabálni csak nagyon ritkán szükséges, hogy nem kell senkit nyilvánosan megszégyeníteni, és nem kell visszaélni semmilyen hatalommal. Ő sem viselkedett kiskirályként, lehetett vele vitázni, akár nemet mondani neki, segítőkész volt, stb., hiányozni fog, mint aligazgató. Köszönjük Zoli!

Másrészt, amikor volt rá lehetőség, és megfelelő hátszél, kihasználta az alkalmat, és cselekedett. Egyet mondok: a meglévő kétnyelvű táblákat saját kezűleg függesztette ki. A hatékony hátszél pedig nem más volt, mint a Horváth Kovács Ádám által vezetett „szülői akciócsoport”. Köszönjük nekik is, sok sikert küzdelmükhöz!

Kerekes Szilárd, történelemtanár