– Melyik helyet tartja igazi szülőföldjének? Korondot?

– Igen, határozottan Korond a legkedvesebb, a Székelyföld egyik leghíresebb és legszebb községe. Ott születtem 1933. december 7-én, tehát most a nyolcvanadik évemet taposom.

– Mikor és hogyan került a családja Udvarhelyre?

– Végérvényesen 1958-ban lettem udvarhelyi lakos. Ekkor költöztünk a mostani házamba, miután kényszerűségből éveken át egy 4 x 4 méteres szobában laktunk, ahová osztályellenségként kerültünk – ahogy akkortájt mondták a regnáló megyei és városi farizeusok, de előtte Korondon kétszer, Udvarhelyen pedig egyszer lakoltattak ki a saját lakásainkból.

– A baj abból származott, hogy a későbbi „nemzetvezetővel” ápoltak bizonyos kapcsolatokat? Kiderült akkor a rokonsági fok?

– Kétségtelen, hogy a háború utáni két évtizedben sok bajunk származott abból, hogy 1942 augusztusában, Szálasi, a nyilas párt vezére meglátogatott minket Korondon. Többek között ez is hozzájárult ahhoz, hogy minket már az első hullámban kuláknak minősítettek és én munkaszolgálatos katona lettem. Még a katonaságot követően sem tudtam állami munkahelyen elhelyezkedni. Szabályszerűen üldöztek. Szóval, visszatérve a „nemzetvezetőre”, ő 1942-ben erdélyi körúton volt, a rokonait, névrokonait kereste. Vele volt többek között a kézdivásárhelyi születésű Vajna Gábor a későbbiekben belügyminiszter, akit 1946. márciusában aztán szintén kivégeztek. A szüleim tudták, hogy ő is örmény származású, de nem tudták a rokonságot négy generációra visszamenően beazonosítani. Az ő elődei is y-nal írták a nevüket, vannak erre írásos bizonyítékaim, azonban ő valamilyen megfontolásból 1935-től következetesen i-vel írta a nevét. Édesapámmal abban maradtak, hogy a családfát a későbbiekben mindketten elkészíttetik, majd ezek után egyeztetnek, de erre már nem került sor, hiszen édesapám is elhunyt 1944-ben, alig ötvenkét évesen.

– Politikai vagy gazdasági kuláknak számított a családjuk?

– Ez is, az is. A gazdasági helyzetünk még inkább erősítette kommunisták meggyőződését, hiszen tudták, hogy Erdélyben minden örmény család kereskedelemmel foglalkozik.

– Milyen volt örményként a kulákságból „feljönni”?

– Más kiút nem volt, tisztviselő lettem, mert a kereskedelemnek nevezett tevékenység a kommunizmus éveiben csak egyfajta kényszerfoglalkozás volt, távol állt az igazi kereskedelmi élettől. A rendszerváltozás után aztán, harmincévi bankhivatalnokoskodást követően nyugdíjba vonultam és ismét kereskedő lettem. Ez sok mindenért kárpótolt aztán a későbbiekben. Csökkentett munkaidőben, de ma is dolgozom a családunk által működtetett Armenia nevű kereskedelmi társaságban.

– Hogyan töltötte a szocializmus évtizedeit azon a hivatalnoki kényszerpályán?

– Eltekintve attól, hogy mindenüktől megfosztottak, édesanyámtól még a nyugdíját is elvették, dolgoztam becsületesen, mert tudtam, hogy a nyomorúságból csak a munka, s a még több munka által tudok kimászni. Több mint tizenhét éven át napi 12-14 órákat dolgoztam, de meg is látszott az eredménye. A két fiam egyetemet végzett, volt autóm, lett sok jó barátom, akikkel kölcsönösen segítettük egymást.

– Később már „természetes” volt örménynek lenni?

– Én mindig örménynek éreztem és tartottam magam. Hogy ez a szocializmus éveiben nem működött? Nem voltak klubok, egyesületek, alapítványok? Másoknak sem voltak, mert nem lehettek civil szervezeteik, sem a magyaroknak, sem a szászoknak, sem a zsidóknak, sem a tatároknak vagy a törököknek. Román és kommunista lehetett itt az ember, más nem. A rendszerváltozás után azonban más lett minden, tucatjával jöttek létre a szervezeteink…

– Úgy látja, hogy minden jól működött 1990 után?

– Ez egy nagyon érdekes kérdés. Ha az anyagiakról beszélünk, akkor sokaknak bejöttek a számításaik. Igen sok település látványosan fejlődött és fejlődik, az ott lakók igen jó körülmények között élnek. Parajd, Korond, Farkaslaka ilyenek a mi vidékünkön, de vannak ellenkező példák is, ahol hiányzott és hiányzik az ipar, a turizmus, a kereskedelem, de az ottani lakosokból is hiányzik a „korondi vagy a farkaslaki vér”. Sok helyen mástól várják a megoldásokat, ahelyett, hogy az eszüket használnák, és segítségül hívnák izmos karjaikat, s virradattól a vacsoracsillag felbukkanásáig dolgoznának... Politikával nem foglalkozom. Egy vicc jut eszembe ilyenkor. Kérdi az apja Mórickától, hogy: – Mi lennél, fiam? – Politikus, édesapám, politikus... Erre az apja azt válaszolja: – Fiam, az nem neked való, mert te nem tudsz hazudni!

– Székelynek, örménynek vagy magyarnak tartja magát? „Többrétegű” az identitása?

– Nem vagyok székely, mind a két ágon örmények a felmenőim. Soha nem tagadtam meg örmény származásomat, de magyarnak vallom magam. Egyébként van magyar állampolgárságom is. Van valami közös a magyar és az örmény nép történelmében. Magyarokként keserűen tréfálkozunk, hogy „huzatos” helyre kerültünk a honfoglaláskor, s egy évezrede mindenki átgázol rajtunk. Mi, örmények is ugyanezt mondhatjuk, de immár három évezrede vagyunk huzatos helyen...