Félúton jár álmai teljesítése felé a Góbé termékcsalád által támogatott fekvőbringás, Kobra: a húszezredik kilométert április 8-án tette meg, egy igencsak ismert magyar biciklis, a 360 fok bringa honlapot feleségével működtető Árpi társaságban. Nem sokkal később a 45 fokos déli szélességi körön is áttekertek – a kettős határ átlépését aznap este Kobra a bringás világutazó párossal ünnepelte, ami kifejezetten üdítően hatott rá az előző napok hidegben, esőben való sátorozásai, valamint BéBike sérülései és saját térdfájása után. Zita és Árpi mindeddig huszonötezer kilométert tett meg két keréken, ám ők több időt adtak maguknak nászutas barangolásukra: több mint két éve indultak útnak, és 2015-re terveznek hazaérni – útvonaluk nagyjából azonos a Kobráéval.

Új-Zélandon közel fél évet töltenek, közben pedig dolgoznak: elmondásuk szerint egy óra szőlőszedéssel annyi pénzt keresnek, hogy egy napra elegendő élelmet vásárolhatnak belőle. A székely fekvőbringás társaságában töltött pár nap alatt Kobra pizzát sütött nekik – saját bevallásuk szerint megérte huszonötezer kilométert tekerniük egy ilyen finom ételért – de rengeteget beszélgettek élményeikről, tapasztalataikról. Mindannyian azon a véleményen voltak, hogy Új-Zélandon igen kedvesek, civilizáltak az emberek, de abban is egyetértettek, hogy jó lesz később egy kissé kevésbé civilizált, „steril” környezetbe kerülni, amilyen például Dél-Amerika.

Több száz kilométer ázva-fázva

Más, Új-Zélandon élő magyarokkal is találkozott később Kobra, akiktől ugyanannyira nem akaródzott távoznia, mint a világutazó párostól. Vonakodása egyaránt magyarázható a földgolyó másik felén beköszöntött hideg, esős őszi időjárással, de azzal is, hogy az eltervezett útvonal felének megtétele után Kobra igencsak elkezdett hazakívánkozni. Így egyrészt gyorsabban is tekerne, másrészt jólesik magyar szót hallania, s így talán még nehezebb elköszönnie vendéglátóitól, mint eddig. Új-Zéland mostani időjárása nagyjából az ittenihez hasonlítható: hideg széllel társult sűrű esőzések, valamint napsütéses napszakok váltják egymást. Ebben az időben Kobra változatlan tempót diktál magának: néhány napos pihenések után akár száz kilométert is teker vizesen, s ha nem kap szállást, körülbelül 6 fokos hidegben sátorozik. Emiatt szinte minden napsütötte percet kihasznál arra, hogy esőverte ruháit, felszerelését szárítgassa.

„Kezdünk fáradni BéBikémmel, az elmúlt tíz napban négy küllője szakadt el. A lánccserének is itt az ideje” – mondta el Kobra, hozzáfűzve, még mindig jobban járt mindeddig, mint Árpiék, akiknek már kétszer kellett láncot cserélniük és a sebességváltójuk is elromlott. Neki mindeddig nem okozott komoly problémákat az eddig bejárt vidékekéhez képest hűvös éghajlat, mindössze térdízülete kezdett újra fájni, ám a fájdalom elmúlt, mihelyt az ízület „bemelegedett” – írta blogján Kobra.

Borúra derűs idő

A kellemetlenségek ellenére hajlamos a természet közelségét előtérbe helyezni szálláskeresés során. Internetes naplójában erről ekképp ír: „Napról napra bővül tapasztalatom, és ezt felhasználva mérlegelem az útszéli lehetőségeket alvásra. Dombokról nézek le a völgyekbe, folyót, partot, parkot keresve. Telnek a negyedórák, és ilyenkor már benézek fák, bokrok, nagyobb kövek közé, két métert keresve sátramnak. Ha kezd sötétedni vagy esik az eső, akkor a végére hagyom a bekérezkedést egy út menti ház kertjébe. Az utam elején a másnapi induláskor mindig tovább kerestem a lehetőségeket sátorozásra, és mérgelődtem, ha jobbat láttam, mint ahol aludtam. Lassan megtanultam, hogy ne hasonlítgassam a megtörténtet a meg nem történthez. Az ilyen hibakereső gondolkodást európai, keresztény gondolkodásnak nevezem, ami természetesen javítva fejlődéshez vezet. Otthon azért mérgelődünk, mert hiányzik a pohárból fele, a buddhista ugyanannak örvend, mert még ott van a maradék fele. Valahogy így alakult lassan nekem is, hogy reggel csak hálát érzek a jó pihenésért, és örvendek a nappalnak, ami rám köszönt.”

Az esőben való rendíthetetlen haladást néhány verőfényes nap koronázta meg, melyeken zenével fokozott hangulatban szinte suhant a székely bringás: „Hullámzott alattam a táj, nem éreztem a fáradtságot. Tankcsapda kellett, hogy levezessem énekelve jó kedvemből fakadó energiáimat. Gyorsabban tekertem, mint ahogy kapkodtam a levegőt. Néha kellett a szünet, mint két dal között a sör egy jó hargitai buliban. Ma szerencsémnek tartom a tegnapi rossz időt, hogy nem tudtam haladni, és ebben a szép időben láthatom ezeket a hegyeket. Az életben is utólag értjük meg a sors adta pofonokat” – írta blogján.

Lerombolta az illúziókat

Az immár „hazafelé vezető” úton a bringás sokat gondolkodott utazásának kezdetéről, illetve az eddig eltelt időről, nem utolsósorban pedig saját helyéről önnön történetében. Kezdeményezésének elnevezéséről például sokan érdeklődtek, nem értve, mit ért a bringás a góbéságok szó alatt. Erről ekképp ír naplójában: „Tudom, hogy nem bicajos név, nem dobja ki a kereső, ha bicajosok rákeresnek, nem fedi a sportot, nem a természetbarát közlekedés egyezményes neve. A fent leírtak fontosak nekem, de nem akarok vezető szerepet vállalni ezekben, éllovasa lenni ezeknek a mozgalmaknak. Ha meg akarják érteni székely gondolkodásomat nem székely olvasóim is, akkor most példázom. Mi otthon elmegyünk sörözni, és ha összejön, akkor másnap azt mondjuk: berúgtunk. Úgyhogy továbbra is sokat góbéskodom a nagyvilágban, és ha összejön, akkor majd azt mondom, földkerültem egyet.”

Másutt saját, egyesek által idealizált képére reflektál ilyen módon: „Ahogy emelkedik kilométereim száma, úgy kapok egyre több átlagon felüli jelzőt. Azért szeretnék erről beszélni, mert nem igaz és káros. Káros, és nem nekem. Számomra a népszerűség nem több, mint üzemanyag a főzőkályhámba. Jól jönnek az újságban megírtak például a vízumkérelemnél, határnál, ha csavargóként megérkezem, mert néha ellenőrzik. Ezekért a pozitívumokért néha beszélek rádióban, újságírókkal is, mint ahogy néha be kell menjek egy bevásárlóközpontba élelemért.

Nem jó viszont azoknak, akik idealizálják személyemet és ezt az egész föld körüli utazást. Minél nagyobb az idealizálás, annál nagyobb lesz a távolság közöttünk, és erősödő magyarázat arra, hogy miért nem indul el valaki az almai felé. Erősnek, szabadnak, okosnak, példaképnek, mesternek is tartanak. Kedves barátaim, el kell szomorítsalak benneteket. Pont úgy sietek reggel pisilni, mint bárki más, pont úgy vagyok mérges vagy fáradt, mint más. Néha elmegy a fejem felett egy repülő, és kívánkozok ott lenni, ha hazafelé megy. Néha jön, hogy behajítsam az árokba azt a vasdarabot, amin tekerek, de ha pihentem, bocsánatot kérek tőle, mint egy feleségtől. Nem tudok angolul, informatikát és még sorolhatnám. Sok dolgot nem tudok, de tudok kacagni balgaságomon, és a bocsánatkéréssel sincs bajom. Tudom viszont, hogy mitől gurul székbiciklim: a vágytól, szándéktól, lelkesedéstől és kíváncsiságomtól halad előre.”

S hogy mi minden kell – az anyagiakon kívül, ám elsősorban – ahhoz, hogy valaki több mint húszezer kilométert tegyen meg két keréken, egyedül barangolva ismeretlenebbnél ismeretlenebb tájakon? „Kell a zene, mert enélkül egyedül nem tudtam volna idáig eljönni. Kellenek a barátok és a közösség, akik együtt izgulnak velem. Szükségem van két húgom négy apró gyermekére, akiknek hőse vagyok a napköziben. Kell a gyerekem, aki megérzi, ha kedvetlen vagyok, és olyankor felhív, erőt ad a további úthoz. A létezése teszi értelmesebbé ezt az utat. Na és kellenek az aggódó szülők és egy édesanya imái.”

Irány Észak-Amerika

Ennek a lelkesedésnek, a másoktól (is) kapott erőnek köszönhető, hogy bár sokat gyönyörködik Új-Zéland csodás tájaiban, emlékezetes látnivalóiban, furcsa teremtményeiben – egyebek mellett a világ első igazi bungee jumping-központjában, de megcsodálta a tuatara gyíkféle egy egyedét, azét az állatfajét, amely a dinoszauruszok idejében is létezett, ám mára csupán a szigetországban maradt meg, s amelynek élettartama akár száz év is lehet –, mégis tervezi már a továbbindulást: május 2-án repül át az egyesült államokbeli Seattle-be Új-Zéland Christchurch nevű városkájából.

Észak-Amerika közepe felé venné onnan az irányt, érintve Denvert, ahol egy udvarhelyi családot – gyerekkori ismerőseit – látogatná meg. Ha minden a terv szerint halad, Közép- és Dél-Amerika sem marad ki a programból, addig azonban még jó néhány hónapos útról tudósítjuk olvasóinkat.