– Eszembe nem jutott, hogy színésznő legyek. A középiskola után elvégeztem egy fodrásztanfolyamot, két évig inaskodtam is, és egy szűk évecskét férfifodrász voltam az állami fodrászatban. Ekkor történt, hogy a Csíki Játékszín egyik színésze, Szabó Enikő megjegyezte, hogy felvételiznem kellene a színművészeti egyetemre. Mondtam is neki, hogy félek a reflektorfényektől, életemben ki nem álltam a színpadra, erre nem is volt igényem, miért pont én felvételiznék a színészetire. Ha akarom, próbáljam meg – mondta –, ha nem, akkor felejtsem el a beszélgetést, nem akar befolyásolni. Felkavart. Nekem már szakma volt a kezemben, el volt egy irányba indulva az életem. Végül, kíváncsiságból, hogy mit fog az én pszichém erre reagálni, kitűztem ezt a feladatot magamnak, és elmentem felvételizni. Emlékszem, akkor újra megfogalmazódott bennem, akkor én most félek a reflektorfénytől vagy sem. De ahogy feltettem magamnak a kérdést, jött is a válasz, hogy nagyon félek, hiszen abban a pillanatban leizzadtam. Végül úgy tekintettem a felvételire, mint egy feladatra, ha sikerül, jó, ha nem, úgy is jó. Nem az érdekelt, hogy leszek-e színésznő vagy sem, hanem a feladat megoldása. Bejutottam fizetés nélküli helyre, és ez tulajdonképpen visszaigazolás volt az élettől. A fene tudja, hogy Enikő erre ráérzett-e, vagy a sors küldte. Tény, hogy ez egy szerencsés találkozás volt.

– Sikerült a reflektorfénnyel megbarátkozni?

– A mai napig hunyorgok a reflektorfények előtt. Több rendező és kolléga is csodálkozik ezen, mondják is, hogy életükben ilyet nem láttak, hiszen mégis csak színész vagyok. Ha megérzem magamon a fényt, az már egy más világot jelent, és az érzeten keresztül már a pszichém is egyet billent. Amikor a színpadra lépek, nyilván van szorongás, félelem, megfelelési kényszer, amit nem lehetett leküzdeni, bár azon vagyok. A reflektor ad egy másik dimenziót, amitől azt érzem, nem én vagyok, hanem az önmagam lénye, akit nem tártam fel a világnak én mint Julcsi, de mint színész megtehetem. A reflektorfény egy üzenetet ad.

– Ki az igazi Julcsi, aki a színpadon van, vagy aki kitanulta a fodrász szakmát?

– Minden további nélkül az az emberközeli Julcsi, aki a színpadon megfogalmazza önmagát, illetve olyan érzéseket fogalmaz meg, amelyekkel tud azonosulni a néző. Legyen az egy operett vagy egy komolyabb műfaj, a munkám során mindig azt keresem, hogyan tudom közelebb hozni magamhoz az embert, éreztetni azt, hogy tőlem ő nem kell féljen, amiért én színpadon vagyok. Felejtse el ezt az alapreflexet, és jöjjön velem, mert én ugyanolyan érzékeny és esetlen vagyok, sőt talán esetlenebb, mint egy néző. Ha ezt érzi, magában is meg tud oldani dolgokat. Ez vagyok én. Az, aki fodrásznő volt, aki végzett a középiskolával, és egy kreatív szakmát vett a kezébe.

– Jól indult az idei évad, hiszen főszerepet kapott az Édes Anna színpadi adaptációjában és a Mária főhadnagy című operettben.

– Nem tartom magam énekesnek vagy nagy operett-előadónak, nem is volt lehetőségem ezeket gyakorolni, azért örültem ennek a lehetőségnek, láthattam, hogy az operett világában ki is vagyok. Egy teljesen külön világ, érdekes volt elveszni a szabályaiban. Édes Annát is nagyon szerettem. Kosztolányi világlátása, megfogalmazása nagyon közel áll a lelkemhez, amikor meghallottam, hogy műsorra tűzték, az volt az első gondolatom, jó lesz ennek része lenni bármilyen szerepben is. Nagy út volt nekem. Az Édes Anna mérföldkő az életemben.

A teljes interjú a Csíki Hírlap csütörtöki, február 19-én megjelent lapszámában olvasható.